10. Fejezet

Nézetek be ide, megéri :) : http://loveyoulikealovesong1d.blogspot.hu/

Köszönöm mindenkinek a véleményeket és a kommentet, nagyon jól estek, mert így már tudom legalább hogy tetszett nektek a fejezet! :) A szabály marad 5 vélemény után hozom a következő fejezetet! Jó olvasást, ha pedig van időd írj kommentet! :) xx

~ Akkor tegyél jót, ha a rosszalkodás már nem szórakoztató! ~

-Áúú. – kiáltottam fel a fertőtlenítő csípős érzésétől.

- Maradj már nyugton. –csattant fel mérgesen Hope.

Próbáltam mozdulatlan maradni, de minden érintéstől összerándultam, bármennyire is igyekezet Hope óvatosan tisztítani a sebeimet.

-Kész is. – sóhajtott fel. – Ott a fürdőszoba, ha szeretnél megmosakodni. – mutatott egy barna ajtóra.

Remegve felálltam és elindultam az ajtó felé. A fürdő elég kicsi volt és csak félig volt befejezve. Lámpa gyanánt egy villanykörte logót a mennyezetről, a csempe pedig csak néhol volt a falon, a tükör törött volt, de így is tisztán láttam a tükörképemet. Egy mocskos, könnyes arcú lány nézett vissza rám. Szemeim megdagadtak a sok sírástól, hajam inkább egy szénakazalra hasonlított, mint a hajamra. Megnyitottam a csapot és kezemből csészét formáltam, és egy kis hideg vizet fröcsköltem az arcomra, majd ittam egykortynyit is. Egy kék törölközővel megtöröltem az arcomat és letisztogattam a sarat a karomról és a lábamról. Az egyik polcon találtam egy fésűt, amivel nekiestem a hajamnak. Mikor végeztem újra belenéztem a tükörbe, arcom még mindig puffadt és piros volt, de legalább tiszta. Sóhajtottam egy nagyot, majd visszamentem Hope-hoz.

-Hű! Határozottan jobban nézel ki! – mért végig Hope.

-Kösz. Mindent. De most inkább haza megyek,nem akarlak zavarni.

-Nem zavarsz.

Erre elmosolyodtam, de csak megráztam a fejemet.

-Tényleg nem. – mondta komolyan.

-És a családod hol van? – kérdeztem vissza.

-A szüleim 3 éve haltak meg. Meggyilkolták őket. A bátyám pedig egész éjszaka dolgozik. – mondta rezzenéstelen arccal.

-Óh, sajnálom.

-Nem érdekes. És te mitől borultál ki ennyire?

-Csak… - nehezemre esett beszélni arról, ami történt, de mégis egy idegenek könnyebb volt, mint a barátaimnak vagy a családomnak. Nagy levegőt vettem és belekezdtem. Hope megértően meghallgatott, nem szólt közbe, hagyta hadd adjam ki magamból a fájdalmat és a dühöt.

- Hát ez szar ügy. – végül csak ennyit mondott. Semmi úgy sajnálom, jaj jól vagy?, semmi ilyesmi. Ami kifejezetten jól esett, mert ha valamire akkor az emberek sajnálatára végképp nem volt szükségem.

-Gyere mutatok valamit. – intett.

Engedelmesen követem a kis lakás végébe. Hirtelen megállt és benyitott egy kis helyiségbe, amint felkapcsolta a villanyt nem tudtam hova tenni a helyiséget. Hol vagyunk? Mindenhol törmelékek, törött vázák, poharak. A sarokba pedig – jól látom, hogy egy törött TV?

-Hope, mi ez a hely?

- Add ki magadból szoba. Legalábbis a bátyámmal így nevezzük. – vonta meg a vállát. – Ha dühösek vagyunk, akkor ide jövünk és kiadjuk magunkból, egyszerűen csak falhoz vágunk dolgokat. Hidd el segít. – nevetett rám. –Ezek csak használhatatlan kacatok… - mutatott az ajtó mellett sorakozó kacatokra. Pont megfelelnek erre a célra. Próbáld ki!

Vállat rántottam. Miért ne? Felkaptam egy repedezett festékű „Boldog Szülinapot!” feliratos poharat és amilyen erősen csak tudtam a falhoz vágtam. A bögre hangosan ripityára tört, és még a vakolatnak egy részét is sikerült lefejtenem a falról ezzel a mutatvánnyal. Annyira megtetszett ez a módszer, hogy felkaptam még egy kacatot és azt is eldobtam.

-Jobb? – kíváncsiskodót Hope.

-Határozottan. – mosolyodtam el.

Immár jobb kedvűen visszamentünk a rendkívül kicsi nappaliba. Hope kényelmesen lehuppant a viseletes halványzöld kanapéra és feltette a lábát az asztalra. Én is leültem mellé, a térdeimet az állam alá húztam és átöleltem a lábamat. Eközben Hope egy cigit húzott elő az asztalon heverő dobozból és rágyújtott.

-Kérsz?- nyújtotta felém a dobozt.

-Nem, kösz. – utasítottam vissza, mire ő csak visszadobta a dobozt az asztalra és egy füstkarikát fújt ki.

-Mit is mondtál honnan származol? – kérdezte.

-Nem mondtam. De ha már ilyen szépen kérdezted, Dover-ben születtem.

-Hm…az egy szép környék.

-Hát igen…

-Hogy keveredtél akkor London-ba?

-A baleset miatt, amiben elvesztettem a családomat, költöztünk ide. – feszengtem.

-Húha akkor úgy tűnik sorstársak vagyunk! – jelentette ki gúnyosan.

-Tudod mit, mégis kérek egy kicsit. – vettem  ki a kezéből a cigit, és egy jó nagyot beleszívtam, ami nagy hiba volt tekintve arra hogy az volt az első alkalom, hogy kipróbáltam a cigit. A tüdőm megtelt füsttel,amit a testem minden áron ki akart lökni, aminek a következménye az lett hogy köhögni kezdtem.

-Első alkalom? – veregette a hátamat Hope, hogy abbamaradjon a köhögés.

-Igen… - nyögtem kínomban.

-Hát… akkor most vesztetted el a cigi szűzségedet. Erre inni kell! – tűnt el a konyhában.

Pár percen belül egy üveg vodkával jött vissza.

-Én…nem iszok. – jelentettem ki.

-Majd akkor iszok helyetted is. – kacsintott rám.

Letett az asztalra két poharat és az egyiket csurig töltötte.

-Biztos? – kínált újból.

Lehet ez a nap rosszabb még?- tetem fel magamba a kérdést, amire pontosan tudtam a választ. Mindig lehet rosszabb. És végül is mindent el kell kezdeni valamikor… Egy nagyot húztam az üvegből, a vodka keserű íze elárasztotta az egész számat és az alkohol égető tűzként futott végig a torkomon. Elégedetten megnyaltam a számat és visszatettem az üveget az asztalra.

~

Pibb…pibb…pibb...pibb.pibb.pibb…

- Mi ez? – tapogatóztam a sötétbe, kutatva a hang forrásának irányába.

Pibb…pibb…pibb…pibb.pibb.pibb…

-Az a rohadt…! – csattant fel egy álmos hang.

Végre megtaláltam a telefonomat a földön.

-’allo?!

-Emily! Hála istenek jól vagy!Hol vagy? – szólt bele a telefonba Joe bácsikám aggódó hangja.

-Semmi, bajom Joe! Egy barátnőmnél alszom…ma.

-És nem tudtál volna felhívni?!Hajnali egy van és még a telefont is csak most voltál képes felvenni!

-Jól van naa. – csattantam fel. A fejem iszonyatosan hasogatott.

-Te csak ne jól van naazál nekem! Holnap még számolunk!- mondta és azzal lecsapta a telefont.

Sóhajtva vissza raktam a telefont az asztalra.

- Hűha, itt valaki nagy bajban van! – gúnyolódott Hope, szokásához híven.

-Hope! Fogd be és inkább menj vissza aludni! – mordultam rá.

A fejem iszonyúan fájt arról nem is beszélve, hogy a szám teljesen kiszáradt a vodkától amit Hope-pal egész éjszaka ittunk, és hányingerem volt. Hirtelen lelkiismeret furdalásom lett, attól amit tettem, hisz ezelőtt még soha nem alacsonyodtam le idáig, mindig tartottam a jó kislány szerepét, amiből néha tényleg ki akartam törni, de nem így. Szégyelltem magam és tudtam hogy ha a családom most látna talán megvetné a viselkedésemet.

Visszakuporodtam az ócska kanapéra és próbáltam elaludni.

~

Sült szalonna és tojás illata csiklandozta az orromat. Mélyen beszívtam a finom illatot, amit rögtön meg is bántam, mert egyből hányinger lett úrrá rajtam. Nyöszörögve felkeltem és körbepillantottam az aprócska szobába. Hatalmas kupi volt, a bútorok eltolva a falhoz, a padlón üres üvegek és törött poharak - amikről fogalmam se volt hogy hogy kerültek oda - az asztalon pedig cigi csikkek. Mintha egy egész lánybanda vadult volna az éjjel.

Kivánszorogtam a konyhába, ahol Hope készített éppen reggelit. Ráültem az első székre, ami az utamba eset és a térdemre hajtottam a fejemet.

-Rosszul vagy mi? Pedig sokkal kevesebbet ittál, mint én. – fordult hozzám Hope.

-Hm…

-Idd ezt meg! – nyújtott felém egy poharat benne valami piros löttyel.

Egy nagyot kortyoltam, de a keserű íztől majdnem az egészet kiköptem.

-Mi a szar ez? – kérdeztem felháborodtam.

-Gyógyszer a másnaposságra.

-Nem akarok bunkó lenni, de a gyógyszerek általában máshogy néznek ki.

-Általában, a hangsúly az általábanon van. – mosolygott rám. – Idd csak meg, segíteni fog!

Undorodva tovább kortyoltam, és erősen küzdöttem az ellen, hogy ki ne köpjem. Ezen Hope láthatóan nagyon jól mulatott, hát igen aki bírja a piát az megteheti.

-Hány óra? – kérdeztem miután megittam a „gyógyszert”.

- Tíz.

-Akkor hamarosan mennem kéne haza. – sóhajtottam, mire Hope pedig felnevetett.

-Mi ilyen vicces?

-Semmi, csak a gondolat hogy majd így mész végig az utcán. – mutatott a ruhámra, ami tegnap este óta még ramatyabb lett, mivel le lett öntve vodkával(aminek hatására bűzlöttem, mint valami kocsma töltelék) és a szoknyám több helyen is ki volt égetve köszönhetően Hope-nak.

-Mindjárt hozok valamit. – mondta és azzal eltűnt.

-Tessék.- dobot felém egy ruhát, pár perc múlva hogy visszajött.

Ruha:

                           

-Köszi. – mosolyogtam rá hálásan.

Ruhát cseréltem és már indultam is a kijárat felé.

-Köszönök mindent Hope! Tényleg nagyon hálás vagyok. – öleltem meg búcsúzásképp.

- Ha van valami csak hívj, itt mindig megtalálsz. – suttogta a fülembe mielőtt elengedett volna és a kezembe nyomott egy gyűrött papír fecnit.

-Rendben. Add a kezed! – erre érdekesen nézett rám, de engedelmeskedett.

Elővettem egy tollat a táskámból és a karjára írtam a számomat.

-Így ní.  –mosolyogtam rá. – Most már te is bármikor hívhatsz.

Bólintott én pedig elindultam a sikátor vége felé, és már akkor tudtam, hogy ez valaminek a kezdete, méghozzá egy barátságé.