6.Fejezet

Kedves Olvasóim, köszönöm az eddigi véleményeket kommenteket,remélem most is kifejezitek a véleményeiteket,mert tényleg sokat számít nekem. Jó olvasást :) xx

‎~ Az élet mindig akkor vág pofon, amikor kezded azt hinni most végre boldog lehetsz! ~

-Emily!

A nevem hallatán ijedten kibontakoztam Zayn karjaiból és az ismeretlen hang irányába fordítottam a fejemet. A kert végében egy világos barna vállig érő hajú,zöld szemű 30-as éveiben járó nőt pillantottam meg. Arcán aggódó ráncok sorakoztak, szeme könnybe lábadt és futva közeledett hozzánk.

Ekkor két dolog történt egyszerre: a ház bejárata elöl nagy fékcsikorgás hallatszott, és egy puffanó hang. Másodszor egy emlék villant be.

-Anya szerinted nem kellet volna a másik ruhát választanom?Mert ez valahogy olyan kényelmetlen, és fogadok, úgy nézzek ki benne mint egy kötözött sonka. – huzigáltam az ünnepi ruhám szélét.

-Nem, hidd el kicsim tökéletes!-  mosolygott rám melegen anya az anyós ülésről.

-Akkor jó. – sóhajtottam – Apa mikor érünk… - kérdésemet anyám rémült sikítása szakította félbe.

Egy autó vágódott ki elénk hirtelen, és apának még egy pillantásnyi ideje sem maradt az ütközés előtt.

Fájdalom, könnyek, veszteség kimondhatatlan lelki vívódás. Egy összetört szív, mely darabkái a szüleimmel és húgommal együtt meghaltak. Beszippantott egy nagy fekete lyuk melyből sokáig azt hittem nincs kiút. És talán ez normális esettben tényleg így van, de nem az én életemben, ahol erősnek kellett maradnom Amy miatt, akinek egy biztos pontra volt szüksége az életben nem pedig egy lelki roncsra. Így történt hát hogy álarcommá vált a mosoly s a nevetés miközben a fájdalom emésztet belűről. Életem és ezáltal én is meg változtam, csak a körülöttem lévők nem vették észre,ők azt hitték minden ugyan olyan maradt csak a családom halt meg,én nem. Pedig meghaltam, persze nem úgy, mint a szüleim, másképp, keservesebben. Érzéseim, lelkem, szívem halt meg, az egész belsőm. Egy olyan dolog, ami a mai világban nem igazán számit. Nézz ki jól, légy erős és bátor az nem számit hogy belülről haldokolsz.

A könnyek végig folytak arcomon, utat tört magának az egy éve óta titkolt fájdalom. Oda szaladtam nagy nénémhez ki szorosan a karjaiba zárt és velem együtt zokogott. Vállára hajtottam a fejemet és még szorosabban öleltem. Csak percek teltek így el, de nekem óráknak tűnt.

-Emily!Emily!Emily! – három hangos sikításra emeltem fel a fejemet.

-Zoe,Jessica,Anne! – szaladtam a barátaimhoz zokogva.

-Istenem Emily, úgy aggódtunk! Ilyet ne csinálj még egyszer!-ölelt olyan szorosan Jessica, hogy azt hitem megfulladok, de azért jól eset, mert nagyon ritkán mutatja ki az érzelmeit barátnőm.

A következő fél órában mindenki kérdésekkel és ölelésekkel halmozott el. Elmesélték, hogy egy hirdetést adtak fel a fiúk, és így találtak rám. A srácok azért nem szóltak nekem erről, mert nem akarták, hogy csalódjak, ha mégse jelentkezik senki a hirdetésre. Bár egy kicsit dühös voltam ezért, nem tudtam haragudni rájuk, hiszen csak engem akartak megvédeni.

~

Mikor újra haza értem jól eső érzés fogott el, a levendulától illatozó kerttől, a házat betöltő süti illattól. Végre igazán az otthonomnak éreztem a házat.

-Emily!- rohant felém a kishúgom.

- Amy! –kaptam fel a pityergő húgomat a földről – Hé, ne sírj. Semmi baj, most már itt vagyok. – próbáltam megnyugtatni.

- Nagyon hiányoztál…és a rendőr bácsi azt mondtam, hogy lehet hogy meghaltál… - szipogta Amy. –Többet ne tűnj el, nem tudnám elviselni…

- Emily! –szaladt felém Joe bácsikám.

Ekkor könnyeim újra előtörtek és megállhatatlanul potyogtak. Akkor jöttem rá csak igazán milyen fontos vagyok a körülöttem élő embereknek.

A délután további részét a kertben töltöttük és próbáltuk bepótolni az elmulasztott időt. Mindenki folyamatosan mosolygott és nevetgélt. Hirtelen hiányérzetem támadt. Akkor érzékeltem igazán, hogy nincs mellettem öt fiú, aki elszórakoztat. Hiányzott Louis viccelődései, Harry szemtelensége,Niall folyamatos evése, Liam tapintatossága, na meg Zayn, akit egy búcsúszó nélkül ott hagytam.

 - Naa és mi jót csináltál te öt fiúval egy házban? – kérdezte kihívóan Jessica.

-Jessica! Viselkedj normálisan, vagy legalább próbáld meg.- vágtam neki vissza, eközben Anne idétlenül vihogott, ami egyáltalán nem valót rá. Hiába Jessica megrontotta.

-Pedig én egész jó kis story-t hallottam rólad és Zayn-ről…

Erre a megjegyzésre arcom vörös lett, amit persze Jess kiszúrt.

-Tudtam!Tudtam,tudtam!- kiáltotta diadalmasan miközben felpattant a kerti székről és ezzel fel borította az asztalt.

Ezt senki sem nem tudta megállni nevetés nélkül, hisz ez annyira Jessica-ra valót.

Kivéve Zoe-t. Amikor ránéztem, rám mosolygott, de egyébként csak bámult maga elé, nem kapcsolódót be a beszélgetésbe, se semmi másba. Nem tudtam mi baja van, de nagyon bántott, hogy így látom.

-Zo! Mi a baj?- szegeztem neki a kérdést, mire csak megrázta a fejét motyogott valami olyasmit, hogy később. De én nem tudtam várni és a kajánnál fogva a konyha felé húztam.

-Zoe!

Szomorúan lehajtotta a fejét és halkan elkezdet beszélni:

- A fesztivál után akartam elmondani nektek,csak hogy te eltűntél és mindenki nagyon aggódott és…nem akarom most elrontani a jókedvedet, úgyhogy gyere megyünk vissza – erőltette mosolyt az arcára.

-Zoe, mond, most!

- A nyár vége után…elköltözök. A szüleim egy bentlakásos iskolába írattak Leeds-ben. Augusztus 25. indulok.

-Mi!!!! –sikítottam egy hatalmasat – Leeds az ország másik végében van! Nem mehetsz el!Nem,neeeeem! –hangom megbicsaklott, szemem könnybe lábadt.

-Sajnálom. –nézett rám szomorúan.

-SAJNÁLOD?!Mégis mit képzelsz, hogy itt hagysz!!Nem teheted,nem! –ordítottam.

- Igen sajnálom, és nem akarom,de mennem kell. Emily ez nem egy álom, amiben minden úgy van ahogy szeretnénk, ez a valóság, itt nincsenek véletlenek, csak tények. Egyszer úgyis elváltak volna az útjaink, és ahogy mondják a távolság megerősíti a szeretetet, a barátságot. Ezt el kell fogadnod, mert ha nem megy, akkor az életet nem fogadod el. Az élet egy hullámvasút, egyszer lent egyszer fent. Ha egy ilyen kis dolog miatt a padlóra kerülsz mi lesz veled később? Ahogy családod elveszését, ezt is túléled. Egyik be sem halsz bele, mert az élet megy tovább. Az emlékek öröké a szívedbe maradnak, ahogy én is, a családod is.  A barátságunk erős, túléli ezt is.

Forró könnyek folytak végig arcomon, próbáltam felfogni a hallottakat de nem ment. Az amit akkor érezem nem fogható semmihez. A szívem szakadt meg. Nem akartam sem felfogni,se elfogadni, szeretem volna, ha ez az egész csak egy rossz álom lenne,de nem az volt.

-Ne sírj drága Emily, az semmin se segít! Inkább mosolyogj, mert az meggyógyítja a fájdalmat. – törölt le az arcomról egy kosza könnycseppet Zoe.

-Nem megy…én nem vagyok olyan erős, mint te,már nem.