~Amikor veled vagyok nem kell azon fáradoznom ,hogy boldog legyek ...mert az vagyok ~
-Zoe ezt vidd ki a hatos asztalhoz. - nyújtottam át Zoe-nak
egy kávéval megrakott tálcát.
-Oké.
Körbepillantottam a kávézóba, ahol a szokásosnál is
kevesebben voltak. Az ablakok melletti asztaloknál ültek csupán. Még két óra
volt vissza a munka időmből. Egy nagyot sóhajtottam és törölgetni kezdtem a
pultot.
-Szia, Emily!
Az ismerős hangra felpillantottam, és legnagyobb
meglepetésemre Luke állt előttem. Más fél évvel ezelőtt szakítottunk, még a
baleset előtt. Amióta elment egy észak-angliai bentlakásos iskolába nem
találkoztunk, annak ellenére, hogy én próbáltam tartani a kapcsolatot vele, de
ő mindig elutasított. Szemlátomást semmit nem változott, még mindig ugyanolyan
rövid szőke göndör haja, és kék szeme volt mint az emlékeimben.
-Luke! Mit keresel itt?
-Haza jöttem, az utolsó évet itt fejezem be. – mosolygott
rám úgy, amitől még nem is olyan régen elolvadtam.
-Óóó…hát ez nagyszerű. - csak ennyit voltam képes kinyögni.
-És mit gondolsz, folytathatjuk azt, amit abba hagytunk
másfél éve? – simogatta meg a kezemet gyengéden.
-Nem. Azóta sok minden változott, és közöttük én is. Sajnálom,
én már máshogy érzek.
-Nem? – vonta fel a szemöldökét mérgesen. – Te visszautasítasz
engem?
-Luke, ha jól emlékszem te szakítottál velem, nem pedig én
veled, úgyhogy semmi jogod kérdőre vonod a döntésemet, azt mondtad lépjek
tovább és azt is tettem. – mondtam nyugodtan.
-Persze… de rajtam senki nem tud tovább lépni, senki érted?
– mosolygott veszedelmesen. – Jössz te még hozzám magadtól is.
-Nagyot tévedsz, ugyanis van barátom. – vicsorogtam vissza
rá.
- Ó igazán? És ki?
- Semmi közöd hozzá. – vágtam oda neki keményen- És most
távozz kérlek ha nem rendelsz semmit!
-Úgyis megtudom ki az. Hidd el megtudom, és akkor majd
könyörögni fogsz vissza fogadjalak. – közölte és ezzel távozott.
És én tényleg elhittem neki.
~
- Emily! Csomagod jött! – kiabálta a nagynéném.
-Megyek!
Gyorsan leszaladtam a lépcsőn és berohantam a konyhába. Az
asztalon egy hosszúkás doboz volt. Felvetetem és óvatosan kicsomagoltam. Egy vörös
rózsa feküdt a selyemmel bélelt dobozban egy cetlivel.
„Nagyon jól éreztem
magam tegnap, remélem megismételjük minél hamarabb. :)
Zayn xoxo”
Szívem nagyot dobbant és melegség járta át a szívemet. Már nyúltam
a telefonomért hogy fel hívjam Zayn-t.
-Emily eljössz velem sétálni egy kicsit? Elmehetnék a Temzéhez
mint régen. – kérdezte a húgom, aki abban a pillanatban lépet be a konyhába.
-Persze. – végtére is később is feltudom hívni Zayn-t.
Felsegítettem Amy-re egy kardigánt, és elmentem átöltözni
mivel még mindig az egyenruhám volt rajtam. (Amit a kis balesetem után vezettek
be a kávézóban.)
Emily ruhája
A szellő bele kapott hajunkba miközben a Temze partjára
igyekeztünk. Már nem volt olyan meleg, mint kora délután, a nap már csak
gyengéden simogatta bőrünket. Leültünk a folyó szélére, és lerúgtuk a cipőnket,
hogy bele lógathassuk a lábunkat a hideg vízbe. A szél vad virágok illatát
hozta, a víz pedig lassú táncot járt a szél szavára. Egy darabig csak csöndben
ültük és néztük a folyó parti madarakat és a dús fű lengedezését.
-Emlékszel még amikor Apu és Anyu minden ősszel lehozott
minket? – törte meg a csendet Amy.
-Igen, és arra is, hogy Rachel nénikénk milyen mérges volt
amiért csuron vizesen mentünk haza, mert beleestünk a vízbe. – mosolyodtam el.
-Úgy hiányzik anya meg apa! Bárcsak most itt lennének! Hiányzik
Bianca, és ahogy szaladgál a kertbe, miközben fogócskázunk.– sóhajtotta Amy.
-Ha most itt lennének biztos vagyok benne hogy büszkék
lenének rád! – öleltem át.
-Miért? – nézett rám nagy szemekkel.
-Azért, mert erős vagy, és nem hagytad el magadat a baleset
után, mert úgy viselkedtél, ahogy a legtöbb ember képtelen, és remélsz, nem
pedig felejtesz. Nem rejted el a múltadat, csak azért mert fáj. És emiatt én is
büszke vagyok rád.
Egy könnycsepp csordult ki a szeméből, és a vállamra
hajtotta a fejét.
-Tudod valójában nem is haltak meg, mert még mindig élnek a
szívünkben és addig nem is halnak meg míg ez így marad. Mindig figyelnek minket
az égből, az életünket, ahogy felnövünk és családunk lesz, ahogy elkövetünk
hibákat, rossz döntéseket hozzunk, de végül tanulunk hibáinkból és a
múltunkból.
-Mindig…. – suttogta.
~
Később haza felé sétáltunk, amikor csörgött a telefonom.
Louis volt.
-Szia!
-Szia, nem a tiéd véletlenül az a nagy fekete táska fehér
felirattal? – kérdezte.
-A francba. De igen az enyém. Otthon vagytok, mert akkor
gyorsan beugrom érte?
-Persze gyere csak. De hozzál répát is! – hallottam még a
nevetését mielőtt lerakta.
Nevetve megcsóváltam a fejemet és a húgomhoz fordultam.
-Amy, hazafelé menet még be kell ugranom valahová. Nem gond?
Csak öt perc és ígérem nem bánod meg.
-Oké. – mondta még mindig kissé szomorkásan.
Tudtam, hogy a húgom hatalmas One Direction rajongó és ha
találkozik a srácokkal egyből jobb kedve lesz.
Mire a ház elé értünk a nap már teljesen eltűnt és átvette
az uralmat a sötét ég. A kapun megint Adela engedett be. Megpróbált rám
mosolyogni, de vicsorgással végződött.
-Emily ez kinek a háza?- kíváncsiskodott a húgom.
-Mindjárt meglátod.
A nappaliban mind az 5 srác a TV-t nézte, amikor megláttak minket szinte egy
emberként ugrottak fel. A húgom pedig szóhoz se jutott a megdöbbenéstől.
-Csak nem a húgod? – kérdezte Louis.
- Nem a szomszéd kislány… Most komolyan szerinted?
-Szia, Louis vagyok.- nyújtott neki kezet elegánsan Louis.
-Tudom. – mondta szégyenlősen Amy.
-Csak nem egy rajongó? – kacsintott rá.
-De igen, még hozzá hatalmas. – vigyorogtam rájuk.
-És ki a kedvenced?- támadta le Harry.
-Harry, 9 éves! – förmedtem rá.
-Nem lehet elég korán kezdeni. – rántotta meg a vállát.
-Niall. – mondta még mindig megszeppenve a húgom.
Erre Niall elkezdet vigyorogni és megölelte a kislányt.
-Hé, nem vagytok éhesek? – kérdezte Niall, miután elengedte
a húgomat.
-Deeee. Emily ugye maradunk vacsorára? -nézett rám kiskutya szemekkel Amy.
-Hááát…
-Naaa…
-Jól van. –adtam be a derekam. – Mi a kaja?
-Amit főzöl. – mondta szemtelenül Harry.
-Csak viccel…részben. –mentette a helyzetet Liam.
Erre felvontam a szemöldököm és mindenki elkezdett nevetni.
-Ti aztán kedvesen közlitek az emberrel, hogy segítsen
vacsorát csinálni nektek.
-Tudjuk, de Zayn majd segít. - mondta pimaszul a kis göndör.
Zayn erre csak a szemét forgatta én pedig felsóhajtottam.
Az este további részében a húgom minden szabad bőr felületét aláírták
a fiúk. Láthatóan egész jól szórakoztak.
-Nem megyünk fel a szobámba? – súgta a fülembe Zayn.
-Menjünk.
Felmentünk az emeletre és leültünk az ágyára.
-Mondtam már hogy köszönöm a rózsát? Gyönyörű.
- Te sokkal szebb vagy. – mosolyodott el és gyengéden
megcsókolt.
-Zayn, Emily hova tüntetek? – kiabált föl gonoszul Harry, holott
pontosan tudta mit csinálunk.
Ennek ellenére zavartalanul folytattuk a csókolózást, míg
fel nem jöttek a fiúk, mivel nem válaszoltunk. De arcuk elég csalódottnak tűnt
mikor benyitottak.
-Ó csak csókolóztok? – biggyesztette le a száját Louis és
Harry.
-Rosszak vagytok, nagyon nagyon rosszak. –csóváltam a
fejemet, mire ők csak idétlenül vigyorogtak.
Bár az este nagyon
jól éreztem magam még mindig az járt a fejemben amit Luke mondott: Hidd el megtudom, és akkor majd könyörögni
fogsz vissza fogadjalak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése