9.Fejezet

Sziasztok!

Köszönöm a több mint 1000 látogatót, nagyon örültem neki! Mivel nem igazán értékelitek a fejezeteket, ezért úgy döntöttem 5 "Jó" vagy "Izgalmas" vélemény után hozom az új fejezetet. A közvélemény kutatás szerint 9 ember várja az új részeket és 4 szeretné hogy folytassam a blogot így bőven meg van elvileg az 5 vélemény, persze ez azon múlik hogy tetszik-e nektek. Szóval nem kérem, hogy kommentet írjatok csak kattintsatok valamelyik véleményre, hiszen miattatok rakom fel a fejezeteket. Ha nem jön össze az 5 vélemény persze nem hagyom abba a történetet, mert szeretek írni csak legfeljebb nem rakom fel ha nincs rá igény. Úgyhogy hajrá! :) xx

~Arcodon a könnycsepp fájdalomról beszél,őszínte érzések és vak remény.Te is mint sok 100 másik egyetlne hibába estél.Bíztál ,reméltél , és hittél,bíztad ,hogy ő lesz a jövő ,hogy vele szebb lesz majd. ~

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

~Önnek üzenete érkezett! ~

Mikor végzel?  xx Zayn

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

10 perc múlva. :) xx Emily

~Üzenet elküldve.~

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

~Önnek üzenete érkezett!~

Negyed óra múlva ott vagyok! :) xx Zayn

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hová megyünk? xx Emily

~Üzenet elküldve.~

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

~Önnek üzenete érkezett!~

Meglepetés!  xx Zayn

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Elmosolyodtam az utolsó üzenet olvasása közben, és a zsebembe csúsztattam a telefonomat. Pont egy hete hogy én és Zayn együtt vagyunk, ezt fogjuk megünnepelni ma este. Bár nem mehetünk nyilvános helyekre, mert nem akarjuk, hogy kitudódjon, hogy együtt vagyunk, mindig találtunk egy olyan helyet ahol elbújhatunk a paparazzók elől. Izgatottan vártam, hogy hova megyünk, hiszen általában Zayn szervezett le mindent és én így nem tudtam hogy hova megyünk. Ez komoly problémát okozott a ruha kiválasztásában is hiszen úgy kellett választanom, hogy minden lehetséges helyszínhez illjen.

-Tudod szerintem választhattál volna valami szexibbet is. - méregette Jessica a ruhámat, amit akkor vett ki a táskámból.

Már fél órája itt ül és mindenben kioktat. Mindenben. Hihetetlen ez nő!

-Jessica, nem divat bemutatóra megyek!

-Honnan tudod? Még az is lehet! – méregette még mindig kritikusan a ruhát.

.Jess, inkább másnak osztogasd az észt én ehhez fáradt vagyok! – válaszoltam.

-Na persze hozzám fáradt vagy de Zayn-hez nem ugye? – tetette a durcást.

-Jessica…

De kedves barátném már nem figyelt, ugyanis a kávézó ajtaján belépő sötétszőke srácra szegezte a tekintetét.

-Na még majd beszélünk Em! Most mennem kell! Szia! – mondta és már is kecsesen lelibbent a bárszékről és határozott léptekkel haladt a srác felé.

Mosolyogva megcsóváltam a fejemet és visszafordultam a kávégéphez és nekiálltam megcsinálni a utolsó rendelést. Miután végeztem beszóltam a főnököm irodájába, hogy indulok mire ő unottan biccentett. Az öltözőbe gyorsan magamra kaptam a váltás ruhát és kritikusan méregettem magamat az aprócska tükörbe, ami a dolgozóknak jutott.

Emily ruhája:

                             

Végül úgy döntöttem, hogy Jessica tévedett, igenis jó választás volt ez a ruha. Felkaptam a táskámat és kisétáltam a kávézóból. Zayn már a bejárat előtt várt. Sötét napszemüveget viselt és arcába mélyen belehúzta a kapucni, de én így is megismertem.

-Szia!

-Szia!

Nem értünk egymáshoz csak beszálltunk a kocsijába. Nem akartuk megkockáztatni, hogy mégis felismerjék. A sofőr kedvesen rám mosolygott és köszönt majd visszafordult és elindultunk.

-Hiányoztál. – mondta és gyengéden megpuszilta az arcomat.

-Te is. – öleltem át. - Hova megyünk, most már elmondod?

-Nézz ki az ablakon!

Így is tettem. Az alkony által megvilágított Temze tárult elém. A napsugarak szikrát szórtak a felszínén. A folyó partján egy kis vendéglőt pillantottam meg. Fehér falát a nap sárgára festette, az ablakok előtt hatalmas virágágyások díszelegtek.

-Gyönyörű. –csak ennyit tudtam mondani döbbenetemben.

-És a legjobb, hogy teljesen eldugott helyen van, így senki nem fog felismerni.

És valóban így volt, hiszen én se ismertem a folyónak ezt a részét, annak ellenére, hogy a húgommal elég gyakran járunk le a folyóhoz.

Egymást átkarolva sétáltunk be az ajtón, és a terasz felé vettük az irányt. Leültünk egy borostyánnal futtatott fülkébe melynek asztalán színes gyertyák égtek és egy piros tulipáncsokor díszelgett a közepén.  A pincér kihozta az étlapot, kecsesen elénk helyezte és távozott. Lopva körbe pillantottam, hogy kik vannak még az étterembe. Egy idős házaspár ült a másik fülkében, a terasz másik végében pedig egy család nevetett jó kedvűen. Csodálkoztam, amiért ilyen kevesen vannak, de tudtam ha többen lettek volna nem ide jöttünk volna.

-Meddig maradsz Londonban Zayn?

-Még nem tudom… - feszengett.

-De ugye időben kiderül, mikor kell mennetek megint turnéra? – kérdeztem.

-Persze, de most nem akarok erre gondolni. – kulcsolta a kezét az enyémbe.

-Akkor mire szeretnél gondolni? – kérdeztem incselkedve.

-Erre… - és megcsókolt, gyengéden, de mégis szenvedélyesen. Csak akkor húzottunk el egymástól, amikor a pincér diszkréten köhintett egyet, jelezve , hogy szeretné felvenni a rendelést.

~

-Mit gondolsz, valamikor eltudsz jönni hozzánk? Szeretném, ha megismernéd a családomat. -  kérdeztem Zayn-t  később, amikor egy kis sikátoron haladtunk át.

-Mindenképp.

-És… - mondatomat nem tudtam befejezni, mert valaki erősen megrántotta a karomat.

-Áúú..

-Emily, kicsim már mióta kereslek!

-Luke?!Mit keresel itt és engedj el! – próbáltam kibújni a szorítása alól.

-Szerelmem, hát miatta hagytál el?! – sopánkodott Luke, akin tisztán látszott, hogy részeg.

-Engedd el! – lökte arrébb durván Zayn Luke-ot.

-Zayn hagyd! – szóltam rá, mivel nem akartam balhét.

-Óh de kemény fiú vagy te! És azt is elmondtad a barátnődnek, hogy van másik barátnőd is?

-Mi?? – csattantam fel először, majd rájöttem, hogy részeg és így valószínűleg hazudik, hogy fájdalmat okozzon. –Mindegy megyünk Zayn, hazudik, részeg! – húzkodtam a karját.

-Nem hazudok, és tudom bizonyítani, hála annak, hogy milyen jó barátaid vannak. – vigyorgott gonoszul.

-Mi? Miről beszélsz? – fordultam vissza.

-Az egyik úgynevezett barátnődtől tudtam meg, hogy vele vagy együtt! – mutatott Zayn-re. – És ennek köszönhetően találtam ezt! – dobott elém egy újságot.

A főcím az volt hogy „Zayn Malik és Perrie Edwards az új álompár?”. Az újság három napos volt. A kezemből kiesett az újság .

-Emily, hadd magyarázzam meg!

-Ezen nincs mit Zayn! – mondtam miközben küzdöttem könnyeim ellen, de tudtam már nem sokáig bírom. – Hát ez voltam én? Egy pótlék, míg turnézik a barátnőd?

Könnyeimet már nem tudtam vissza tartani, forró ösvényként folytak le az arcomon. Kitéptem a kezemet Zayn karjaiból és elkezdtem futni, de még hallottam ahogy Zayn utánam kiállt, Luke gonosz kacagását és hogy azt kiáltotta: „Mit gondoltál Emily, hogy egy álomvilágba vagy ahol az átlagos lány összejön egy sztárral?Ez a valóság drágám, itt minden fáj!”

Gyorsabban kezdtem futni, és éreztem, hogy elszakad a szandálom pántja, a könnyek teljesen elhomályosították a látásomat, de nem érdekelt csak futottam és futottam, a végtelenbe. Hogy mit éreztem? Dühöt, megaláztatást, fájdalmat…Boldogság? Gyűlöltem ezt a szót, mert csak pár pillanatig éreztem és rögtön kellett történni valaminek, ami elontotta. Hisz igaza van Luke-nak mit gondoltam? Dühös voltam magamra, mert nem vettem észre előbb, hogy kihasználnak. Nem akartam mást csak eltűnni a világ szeme elöl.  A fájdalom amit éreztem az volt amikor valaki akit szeretsz hátba támad, becsap és te mégis képtelen vagy nem szeretni. Igen ez az a fájdalom, amit az idő nem gyógyít. Szerelem: szerencse és átok… egyszerre.

Már azt se tudtam merre tartok vagy hol vagyok, csak egy érdekelt, hogy valamivel csillapítsam a fájdalmat. Ekkor megbotlottam egy kiálló gyökérbe és térdre estem. A sikátor, amiben voltam teljesen kihalt volt, így senki nem hallotta fájdalmas sikolyomat. Nem keltem fel, ott maradtam a földön mocskosan, könny áztatva.

-Hé, te mit csinálsz itt? – kérdezte egy ismeretlen hang.

Valaki elkezdte rángatni a ruhámat: -Hé, élsz még vagy mi van?

-Hagyj békén! – csattantam fel dühösen.

-Oké, de akkor menj arrébb, mert nem tudok így bemenni a lakásomba.

Erre felálltam és arrébb mentem.

-Húúú te aztán szarul nézel ki!

-Bajod van?

-Nekem? Dehogy. - húzta meg a vállát a lány. Barna bőre és fekete haja volt, gyönyörű barna szemei ékszerként csillogtak arcán.

-Ha kell egy zsepi vagy ilyesmi itt megtalálsz. – biccentett az ajtó felé, ami előtt az imént kuporogtam.

-Ott laksz?- kérdeztem meglepetten és körbe pillantottam. Ez a London egyik legszegényebb környéke volt, a házak romosak, az utcák koszosak voltak.

-Ja, most ennyire telik. Biztos ne segítsek?

-Köszönöm de… azt hiszem… inkább haza megyek…

-Így? Gyere, mosakodj meg! – tessékelt be. – Egyébként Hope vagyok.

-Emily.