11.Fejezet

Kedves Olvasóim, ezutal úgy döntöttem hogy nem szabom meg hány vélemény után hozom a következő részt. Szeretnék mindenkit arra kérni hogy ha tetszik, ha nem jelöljön valamilyen véleményt hiszen 3 lehetőség is van. Amennyiben kapok visszajelzéseket így is hogy nem szabom meg hány vélemény után hozom az új rész, akkor nem lesz több szabály erre. A kommenteknek örülnék, de nekem az is elég ha rákattintasz valamelyik véleményre. Kellemes olvasást! :) xx

~ A barátság olyan mint egy könyv, másodpercek alatt eléghet, de megírni évekbe telik. ~

Lassan sétáltam hazafelé és azon töprengtem, hogy mit tegyek. Luke szerint valaki elárult, az, aki elmondta neki, hogy együtt vagyunk Zayn-nel. Elképzelni se tudtam, hogy ki tenne ilyet. De az is szembe jutott, hogy csak hazudik és valójában senki nem árult el, hanem követett, hiszen azt is tudja hol lakom és hol dolgozom.

Annyira elmerültem a gondolataimban hogy észre se vettem, hogy hazaértem. Sóhajtva kinyitottam a kaput és beléptem a kertbe. Számítottam arra hogy alapos fejmosást kapok.

-Emily! – mondta a bácsikám köszönés helyet amint beléptem a házba.

-Igen? – dobtam le a táskámat az asztalra.

- Mégis hogy képzelted, hogy csak úgy eltűnsz? Mostanában soha nem mondod meg, hogy hova mész, csak annyit közölsz velünk, hogy dolgom van! - támadt le egyből.

-Sajnálom.

-Van fogalmad arról, hogy mennyire aggódtunk?!  - akkor már kiabált, ami egy éve először fordult elő.

-Mondom, hogy sajnálom.

-Én pedig azt mondom, ez nem megoldás, a sajnálat nem elég!

-Joe légy szíves ne kiabálj vele ennyire, úgy is megérti, ha szépen mondod. – kérte Rachel nénikém.

-Miért ne? Ha jól esik neki, akkor csak kiabáljon! Nem vagyok én porcelánból, hogy összetörök tőle! Nem kell a szánalom, a sajnálat! Senkitől! Elegem van abból, hogy úgy beszéltek velem mintha egy rossz szó hallatán elkezdeném a bőgést! – ordítottam olyan hangosan amilyen hangosan csak tudtam, és fel rohantam a szobámba és jó erősen becsaptam az ajtót.

Leroskadtam az ágyra és sírni kezdtem. Fáj az, ahogy az emberek bánnak velem, és hogy ezen lehet hogy soha nem is tudok majd változtatni. Mert persze eleinte jól esett, hogy mindenki ennyit törődik velem, de ebből már elegem volt azt akartam, hogy úgy kezeljenek mint minden más embert.

De a sírás semmi nem változtat, se a múltan se a jövőn. Viszont a tettek azok még változtathatnak a jövőn. Megtöröltem az arcomat és felálltam, előkerestem a mobilomat és SMS-t küldtem Jessica, Anne és Zoe-nak. Ők álltak hozzám a legközelebb, így velük kezdtem. Végül majd csak kiderül ki volt az áruló, de ha meg tudom ki volt azt nem teszi zsebre amit tőlem kap.

Az ágyra dobtam a telefonomat és nekiálltam ruhát cserélni. Hope ruháit a szennyesbe dobtam én pedig felvettem egy farmert és egy Bambis pólót.

~

Fél órával később megérkeztek a barátnőim. Akkorra már nyoma se volt a sírásnak arcomon. A nagybácsikám és nagynénikém 10 perccel azelőtt elmentek vásárolni a húgommal.

-Sziasztok!

-Szia! Na mizú? – dobta le magát az ágyamra Jessica.

-Hát semmi különös csak gondoltam, ha ma már úgyis szabadnapunk van Zoe-val, akkor lóghatnánk együtt.  – mosolyogtam olyan szélesen amilyenen csak tudtam.

-Oké, de hagyd abba ezt az idétlen mosolygást, mert olyan tőle az arcod, mint egy elmezavarodott majomnak. – tanulmányozta Jessica a tökéletesen manikűrözött körmeit.

Anne és Zoe halkan felkuncogott és ők is leültek az ágyamra.

-Tudtátok hogy Luke visszatért a városba? – kezdtem óvatosan.

-Tényleg? – nézett rám nagy szemekkel Jessica.

-Ki? – kérdezte Anne.

-Nem. – válaszolta Zoe.

Azzal belekezdtem a történtbe;  Luke, Zayn-nel a veszekedés, az újság, mindent elmondtam csak azt az aprócska tényt hagytam ki, hogy hogyan találkoztam Hope-pal.

-Hú bocsi de ki kell szaladnom a mosdóba!egy perc és jövök!Nélkülem nem mond tovább, kíváncsi vagyok a szaftos story-kra.- ugrott fel Jessica és már le is trappolt a lépcsőn.

-Ez a lány soha nem változik. – csóválta Anne a fejét.

Lalalalalalalalaalala…laaalalalalalalala…

-Mi ez? – vontam fel a szemöldökömet.

Lalalalalalalallala…lalalalalalalalalal…lalalalalalala

-Szerintem Jessica telefonja. – mutatott Zoe Jess táskájára.

-Felveszem. Biztos megint az anyja, mint múltkor. – nyúltam a telefonért, azonban mikor a kijelzőjére pillantottam a szívem kihagyott egy ütemre.

„Luke” - villogott a kijelzőn. Tátott szájjal a csajok felé fordítottam a telefont, hogy jól láthassák a hívó nevét.

-Mit akarhat Jess-től? – tanakodtam.

-Vedd fel, aztán kiderül!  - vonta meg a vállát Zoe.

Én is megvontam a vállamat és felvettem.

-Halló?

-Szia gyönyörűm, csak azért hívlak, hogy szóljak mégis jó a ma este, úgyhogy tudunk randizni. Mikor vegyelek fel? – szólt bele Luke mézédes hangja.

Én pedig csak ültem ott és egy szót se voltam képes kinyögni.

-Halló?Ott vagy még cicám?

-Halló???Bébi ott vagy még???

Kinyomtam a telefont, nem akartam többet hallani.

-Emily! – lépett be a szobába Jessica. – Megmagyarázom.

-Kíváncsian várom. – szóltam jéghidegen.

- Én…mi…csak…szóval…te már nem… és én…

-Beszélj már érthetően!

-Amikor  Luke visszatért a városba, bejött a kávézóba és téged keresett…én mondtam neki, hogy aznap már nem dolgozol…és megkérdezte, hogy akkor lenne e kedvem valahová elmenni vele este…És ti már nem vagytok együtt így úgy gondoltam, hogy…

-Jessica nem érdekelnek a részletek! Tőled tudta meg hogy Zayn-nel vagyok?

-Hát végülis...igen…de…

-Mi de? Tudtad, hogy milyen fontos hogy titokba tartsuk a kapcsolatunkat!

-Én nem akartam…Emily…

-Nem akartad? Miért talán kényszerített rá hogy elmond neki? – kérdeztem gúnyosan.

-Nem de…

-Most kérlek menj el! Nem érdekelnek a kifogásaid, azt hittem bízhatok benned. - néztem ki az ablakon szomorúan.

-Jól van, de azt hiszem, hogy van valami, amit még tudnod kéne, mielőtt elmegyek. Most, hogy Luke visszatért jobb, ha tőlem tudod meg…bármilyen nehéz is ezt elmondanom neked.

-Hallgatlak.

Láttam, hogy nagy levegőt vesz, mielőtt elkezdi a mondani valóját.

-Amikor te és Luke együtt voltatok elkövettem egy hibát és én és Luke…találkozgatni kezdtünk…de nem mint barátok…

-Ezt úgy értsem, hogy Luke veled csalt meg?- meredtem rá döbbenten.

-Jessica! –kiáltott fel egyszerre Zoe és Anne, de nem törődtem velük

-Igen. Tudom, hogy hiba volt és nagyon sajnálom, csak azt akartam, ha már meg kell tudnod tőlem tud meg, mint Luke-tól. Azt hiszem egyikünk sem vette észre, hogy igazából mit is akar. Mert csak egy dolog érdekli és az ő maga. És mindent megtesz, hogy mások életét megkeserítse a szánalmas kis trükkjeivel. Ha tudtam volna, hogy ártani akar neked azzal, hogy megtudja, kivel vagy soha nem mondom el neki.

-Jessica az egy dolog hogy eljárt a szád, de az egy másik dolog hogy becsaptál és a barátnőmnek tetetted magad miközben a pasimmal kavartál, akit akkor még nagyon szerettem. Tudod mit? Te mindig is az az elkényeztetett gazdag liba maradsz, aki voltál, annyi különbséggel, hogy már nem vagy gazdag. Soha nem érdekelt, hogy mások mit éreznek, neked a legfontosabb mindig is a ruhák a cipők és pasik voltak. Azt hittem már nem vagy olyan, mint régen, amikor a suli legnépszerűbb lánya voltál és mindenkit terrorizáltál, és az se érdekelt, hogy ezzel emberek életét keseríted meg. Azt hittem megváltoztál, de tévedtem úgy látszik. Te és Luke pont egymáshoz illetek, megérdemlitek egymást! – vágtam hozzá.

Jessica arcán már patakokba folyt le a könny. Soha nem láttam sírni még.

-Jess hogy teheted? Emily mindig megvédett miután tönkre ment a családod és gúnyolódott rajtad az egész iskola. Ez volt a hálád? – háborgott Anne.

-Ha ő nem áll ki melletted, akkor még mindig téged csúfolnának, és mi sem lennénk barátok, mert ha jól emlékszem, amikor az úgynevezett barátaid ott hagytak a bajba, senki nem akart már veled barátkozni, még mi sem! De Emily azt mondta nekünk, hogy valójába jó ember vagy és csak azért gonoszkodsz, mert ezzel próbálod megvédeni magadat a megaláztatástól. És mi hittünk neki, barátunkká fogadtunk.  – folytatta Zoe.

-Tudom, és borzasztóan sajnálok mindent, ami a múltban történt, még akkor is ha ez nem változtat semmin, de remélem egy nap képesek lesztek megbocsátani.  – nézett vissza az ajtóból szomorúan.

-A remény hal meg utoljára. – mondtam keményen, és tekintettemet makacsul a falra szegeztem.

Nem sírtam, bár legszívesebben azt tettem volna, de elegem volt már a bőgésből. Anne és Zoe odajöttek hozzám és átöleltek, de és csak álltam, mint egy darab fa és karjaim tehetetlenül lógtak. Barátaim is érzékelték, hogy most jobb, ha magamra hagynak, így elköszöntek és elmentek. De még hallottam, ahogy halkan sugdolóznak valamiről. De nem érdekelt, inkább felhívtam Hope-ot.

~

-Az a ribanc! – háborgott Hope miután elmondtam neki mi történt.

A Temze partján ültünk Hope-pal. A távolból madarak hívó szava harsant fel, a fűben kabócák énekeltek, a vízen egy-két korhadt fa úszott. A nap erősen sütött, szinte égette a bőrünket, még a hűs délutáni szellő se volt képes enyhíteni a fülledt időn. Az ujjaimmal a füvet fésültem és néha kitépte egy-egy szálat és apró darabokra aprítottam. Hope pedig egy százszorszéppel játszott a kezében.

-Tudod mire van neked szükséged?  - kérdezte Hope.

-Mire?

-Egy laza napra, amikor azt csinálsz, amit akarsz, a lényeg hogy jól érezd magad. – jelentette ki.

-Ezt úgy érted egy Hope féle napra, ugye?

-Pontosan. – mosolygott.

-Hope!- forgattam a szememet.

-Gyere, megyünk be a városba egy kicsit szórakozni, olyan bús komor vagy mit egy öregasszony! De majd én felvidítalak!– pattant fel a fűből.

~

-Hope!  - sikítottam, amikor a jéghideg víz az arcomba fröccsent.

De barátnőm figyelmen kívül hagyta sikolyomat és tovább fröccsölt. London főterének szökőkútjában álltunk, és egymást fröccsöltük a hideg vízzel. Már nem is tudtam, hogy jött az ötlet hogy bele mászunk a szökőkútba, csak azt, hogy olyan szabadnak még soha nem éreztem magam, mint akkor. A hajunk és ruhánkból már csavarni lehetett a vizet. A turisták és a városlakók, akik éppen hazafelé tartottak a munkából csodálkozva bámultak minket. Egy-két vállalkozó szellemű közzel annyi idős gyerek is beszálltak a játékba, sőt még volt pár felnőtt is, akik beugrottak mellénk. Hope-pal nekiálltunk énekelni és táncolni, amit a közönség hatalmas tapssal díjazott, mi pedig nevetve fojtattuk az előadást. Egyre többen csatlakoztak hozzánk és a végén már alig fértünk el a szökőkútba, pedig hatalmas volt.

-Mi ez itt? – harsant fel egy hang.

Mindenki a hang irányába kapta a fejét, egy középkorú egyenruhás rendőr tört magának utat a tömegben, mögötte pedig a társai igyekeztek. Mindenki full sebességgel hagyta el a szökőkutat, beleértve mi is. De nem mindenki tudod elrohanni a rendőrök, elöl olyan gyorsan, mint egyesek. Engem és Hope-ot és még jó néhány velünk egykorú gyereket elkaptak és bevittek a kapitányságra rendháborítás miatt.