12.Fejezet

Drága Olvasóim, nagyon sajnálom, de ezutal rossz hírt kell közölnöm. Holnap egy hetes nyaralásra indulok és ezért nem tudok új részt hozni az elkövetkezendő héten. De amint megjöttem, amilyen hamar csak tudok, teszek fel új részt, megígérem! :) Addig is legyetek jók, és várjatok türelemmel! :)

Ui.:Ha van valami ötletetek a történettel kapcsolatban, és szeretnétek hogy benne legyen akkor írjatok kommentet vagy írjatok az e-mail címemre: misslocsifecsi@gmail.com

Írjatok bátran amit csak akartok, persze azért előre szólok ha valakit ki akartok nyírni abba nem megyek bele :D Nem biztos hogy az összes ötletet bele tudom tenni a történetbe, de ígérem megpróbálom. :) Ja és ha akartok új szereplőket is, nyugodtan gyártsatok! :)

Remélem tetszik az új fejezet, jó olvasást! xx MissLocsiFecsi

~Az idő... túl lassú azoknak, akik várnak, túl gyors azoknak, akik félnek, túl hosszú azoknak, akik gyászolnak és túl rövid azoknak, akik örvendenek. De azoknak, akik szeretnek, az idő nem számít.~

Hope-pal a rendőrkapitányság várótermében vártunk. A többiek, akiket velünk együtt hoztak be, már hazamehetek, mert valamelyik gondviselőik értük jött. A nagynéném és nagybácsikám éppen a rendőrökkel beszélt az egyik irodában, sejtettem, hogy nagyon mérgesek lesznek rám, de nem igazán érdekelt. Végre azon a délutánon sikerült elfelejtenem a gondjaimat, Zoe nyár végi elköltözését, a Zayn-nel való szakítást, Jessicával a veszekedést. Nem tudtam mérges lenni Hope-ra amiért belerángatott ebbe.

-Hogyne, mindenképpen így lesz! Köszönjük!  – jöttek kifelé a nagybácsikámék a rendőrrel.

-Emily, menjünk!  - szólt rám szigorúan a Joe bácsikám.

-De Hope-pal mi lesz?

-Haza engedték mivel a szülei már nem élnek és a kijelölt gyámja, a bátya nem tud bejönni érte. – mondta nyersen Rachel nénikém. – Gyere Emily!

-Inkább Hope-pal mennék! Otthon találkozunk!  - siettünk el mellettük meg sem várva a válaszukat, de még hallottam, ahogy a bácsikám szitkozódott, a nénikém pedig valami büntetésről beszélt. Mindegy, úgysem lehet ennél rosszabb már.

-Szerintem ne is számíts majd irgalomra. – kuncogott a barátnőm, mire én csak forgattam a szememet.

Mikor kiértünk meglepődtünk, hogy már alkonyodik. Tényleg ilyen sokáig lettünk volna bent?

Úgy döntöttünk mielőtt még haza megyek, beugrunk Hope-hoz. Éppen egy kis sikátoron vágtunk át, amikor sikoltozásra lettünk figyelmesek. Nem olyan kétségbeesettre, inkább izgatottra. Valahonnan a térről jöhetett, mert ahogy egyre beljebb értünk a sikátorba, annál halkabbá vált.

-Add már ide! Megint rossz kulcsot próbálsz! – csattant fel egy dühös hang a sikátor végében.

-Nem próbálok rosszat!

-Akkor meg te vagy béna!

-Nem vagyok, de ebbe a félhomályba nem láttok semmit! – nyavalygott valaki.

-Hope te látsz valamit? – súgtam barátnőm fülébe.

-Hát valamit, de túl nagy itt a homály, hogy lássak valami felismerhetőt is! Megyünk közelebb!

-Ne Hope! Mi van, ha egy bűn banda, vagy ilyesmi?

-Jaj, ne legyél már ilyen beszari, gyere!

Így közelebb araszoltunk az ismeretlenekhez. – Pont ilyenkor kell alkonyodnia! Nehogy már valami kis fény is érje a sikátort! – dühöngtem magamba.

Ahogy közeledtünk öt alak rajzolódott ki előttünk, akik még mindig valamin veszekedtek. Félénken Hope-ra pillantottam, hogy ő is fél-e, de az arca kifejezéstelen volt.

-Add már ide Zayn! Ne szerencsétlenkedj!

- Baszus! – kiáltottam fel, mire mind az öten oda fordultak.

-Emily?!

Már éppen sarkon fordultam volna amikor Hope  pont eléjük cibált. - Ezért még megölöm!  - fogadkoztam magamba.

-Hello. -  vigyorgott Hope, csak azt nem tudom min.

-Khm…hali! - köszöntem idegesen. Mit illik ilyemkor mondani, talán, jaj de jól néztek ki, vagy hogy vagytok?

-Sziasztok! – köszöntek kissé zavarodottan.

-Hm…örültem a találkozásnak, de nekünk most mennünk kell!

-Tényleg? – tette az értetlent Hope.

-Igen. – sziszegtem mérgesen.

-Nem mentek ti sehová! Beszélnünk kell! –tuszkoltak mind az öten be az ajtón, amit végre sikerült kinyitniuk.

Végig mentünk egy hatalmas világos folyóson, míg el nem értünk a lifthez. Felfelé menet egyikünk se szólt egy szót se én pedig idegesen harapdáltam a számat, és próbáltam a liftet szuggerálni, hogy menjen gyorsabban. Sikertelenül. Amint felértünk, mindannyian megindultunk a hotelszobájuk felé, vagyis gondoltam, hiszen az épület úgy nézet ki, mint egy hotel. A fiuk benyitottak az egyik ajtón, döbbenetes látvány tárult elénk. A szoba hatalmas volt, akkor szobát még életembe nem láttam, szerintem a mi házunk volt akkora. Mind leültünk egy hatalmas kanapéra, mi Hope-pal a szélére húzódtunk.

-Szóval….? – kezdtem.

-Emily… - kezdte Zayn, de fürtöske nem hagyta befejezni.

-Szóval…csúnyán ott hagytad Zayn múltkor, ezért szerintem megérdemel annyit, hogy magyarázatot adjon. –fejezte be Harry.

Éreztem magamon mindenki tekintetét, és eltudtam képzelni milyen fejet vághatott Hope, amikor rájött kik is azok öten. De nem pillantottam fel.

-Jól van. – sóhajtottam egy nagyot, mire Zayn szótlanul felállt és intett kövessem.

Remegő lábakkal én is felálltam és utána mentem az egyik hálószobába. Óvatosan becsukta maga mögött az ajtót és a szemembe nézett.

-Tudod nagyon rosszul esett, hogy annak a senkiházinak hittél és nem nekem. – kezdte mély rekedtes hangon.

-Zayn én nem neki hittem, hanem a szememnek!

-De még azt sem hagytad, hogy megmagyarázzam, és utána is hibába hívtalak, mindig kinyomtál!

-Tudom, de dühös voltam!

-Most már hajlandó vagy meghallgatni?

-Van más választásom?

-Nincs.  –mosolyodott el úgy, ahogy szeretem.

-Perrie és én már mielőtt veled találkoztam szakítottunk, vagyis igazából soha nem is voltunk együtt! Csak a sajtó kombinált, hiszen tudod milyenek az emberek, mindig kell valami, amin csámcsoghatnak!

-Zayn…én…

-Tudom, tudom, miért hinnéd el? Hát erre én nem tudok választ adni, csak annyit kérdezek; hogy az a fiú, akit megismertél, szerinte képes lenne arra, hogy megcsaljon?

-…nem…

-Sajnálom Zayn!

-Én is hogy előbb nem mondtam el, hogy mi volt köztem és Perrie között.

-Nem, hiszen ez nem tartozott rám. Én csesztem el. – ismertem el.

-Mindketten elcsesztük, de én szeretném újra kezdeni!

-Zayn, azt hiszem ez nem lenn túl jó ötlet.

 -Miért, még haragszol rám? Vagy már máshogy érzel?

-Nem haragszom, de mi két külön világban élünk, te csillagként ragyogsz az égen, én pedig csak egy fűszál vagyok a mezőn a többiek mellett. Téged millió sikoltozó lány vesz körül, engem pedig csak a barátaim. Inkább keresned kellene egy hozzád illő lány aki, gazdag híres…és kevésbé idegbeteg. Még nem állok készen erre a kapcsolatra sajnálom, még nem. – bár a szívem megszakadt a szavak súlyától, tudtam, amit teszek annak így kell lennie. – De szeretném, ha barátok maradnánk, mert nem akarlak teljesen kitépni az életemből!

-Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – nézett rám szomorúan.

-Igen.

-Én várni fogok rád…barátom, mert lehet, hogy két külön világban élünk, de nekem ez nem számit.

Hirtelen valami zajt hallottunk az ajtó felől.

-Ki fogta meg a fenekemet? Louis?! – kiáltott fel Harry, majd nevetés harsant fel.

-Maradj csöndbe még meg hallanak minket! – mondta valaki, talán Hope, aztán egy nagy puffanás.

-Ezt most miért kellett? – nyavalygott Harry.

-Hol van a chipsem? – kérdezte Niall.

-Ti tényleg egy percig se tudtok csöndbe maradni? – háborgott Hope.  –Tessék.

Aztán valaki, valószínűleg Niall, elkezdett enni, mert még ott bentről is tisztán lehetett hallani a csámcsogást.

-Louis, ne támaszkodj a kilincsre!  - szólt Liam.

-De nem hallok semmit se!

-Akkor nyisd ki a füledet! – mondtam miközben kinyitottam az ajtót és mind az öten beestek a szobába.

-Mi csak Hope fülbevalóját kerestük!  - védekezett gyorsan Liam.

-Nincs is kilőve a füle Liam!  - forgattam a szememet.

-Jaaa…!

-Ha legközelebb hallgatózni akartok, akkor legalább maradjatok csöndben!

-Óhajod számomra parancs milady! – hajolt meg előttem Harry, erre mind a hatan nevetésbe törtünk ki.

-Kibékültetek?  - nézett tám nagy szemekkel Niall, ami miatt egy ovisra elékeztetett.

-Mondhatni. – feszengett Zayn.

-Ez most mit jelent? – kérdezte Hope.

-Barátok maradunk. – próbáltam kifejezéstelen arccal mondani.

-Aha. – mondta cinikusan Niall és bekapott egy chipset.

-Tényleg így van. - erősítette meg Zayn is.

-Azt mondják a szerelem vak, de szerintem csak balfasz.- vonta meg a vállát a szöszi.

-Jaj most úgy beszélsz mintha te lennél itt szerelem guru, pedig ha jól tudom még egy rendes csajod sem volt már 2 éve. – vágott vissza Zayn.

Niall válaszul hozzá vágta az egyik párnát, ami a kanapén hevert. Zayn erre úgy válaszolt, hogy ráugrott és így mind a ketten végig gurultak a földön. Ezt a mutatványt a többi banda tag se hagyhatta ki, mert ők is beszálltak a birkózásba.

-Jól vagy? - kérdezte Hope tőlem.

-Persze. – mosolyogtam rá.

Tudtam, hogy ennek így kellett lenni…legalábbis most még és az, hogy mit hoz a jövő, rejtély számomra. Hiszen az emlékek öröké velünk maradnak, de az érzések változnak. És talán Zayn megvár, de talán nem. Kiderül.