13. Fejezet

Kedves Olvasóim, itt is az új rész! Bár más mint az előzőek, de remélem nem bánjátok. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje hogy több szerepet adjak a mellék szereplőknek. Most egy pár fejezet erejéig más szereplők szemszögéből olvashatjátok a történetet, remélem elnyeri a tetszéseteket! :) Jó olvasást! Kommentet pedig írjatok! :)

~Túl gyakran alábecsüljük egy mosoly, egy kedves szó, egy őszinte bók, vagy a legkisebb törődés hatalmát, amelyek közül mindegyik képes megváltoztatni az életünket.~

A nyár már javában tombol, és én kénytelen vagyok az időm jelentős részét a szobámba tölteni. És mindezt miért? Az úgy nevezet neveletlenségemért. Pff. Persze, a szórakozás pont ezzel egyenlő. Na mindegy, holnap úgyis tánctáborba utazom, amire szerencsére a nagynénikémék elengedtek. Csodálkoztam is rajta, hiszen két hete csak akkor mehettem ki a házból, ha munkába mentem. De valószínűleg nem kedvességből engednek el, hanem mert már 3 hónapja jelentkeztem a tábora és nem lehet vissza mondani csak úgy.

Egy nagyot sóhajtottam mikor eszembe jutott, hogy az elkövetkező egy hétben távol leszek minden barátomtól. Zoe a nagyszülei farmjára utazik, hogy besegítsen nekik, míg tart a szabadsága, Anne egy görög szigetre utazik a nagybácsikájához és a nagy nénikéjéhez, én tánc táborba megyek… Hope nos ő csak Hope marad, és majd szokás szerint beleveti magát minden hülyeségbe.

~

~Anne szemszöge~

A hajó kürtje betöltötte az egész kikötőt, hosszú világos hajamba belekapott az enyhe délutáni szellő, bőrömet pedig a nap cirógatta finoman. Szüleimmel az Athén-i kikötőben álltunk és vártuk, hogy felszállhassunk a hajóra. Londonból repülővel jöttünk Athénba és onnan pedig hajóval indulunk Görögország ékövére, Santorini-re. A szüleim úgy gondolták, hogy egy hét nyaralás a görög rokonainknál, majd jót tesz nekem. Még mindig nem tudom, hogy hogyan értettem meg magamat a nagynénikémékkel, mivel csak görögül beszélnek, én pedig csak angolul. Persze a szüleimnek könnyű, anya folyékonyan beszél olaszul és görögül, apa pedig spanyolul és franciául.

- Kérjük a 5-ös sorszámú utasaink kezdjék meg a beszállást! – mondta be a hangosbemondó.

-Menjünk! – szólt apa mikor felpillantott a jegyünkről.

A csomagjaimat már elvitték, a szüleim pedig csak kézi táskát hoztak mivel nem maradnak Görögországban.

A tömeg lassan, de határozottan megindult a lépcső felé ami a hajót és a szárazföldet összekötő fedett folyosóra vezetett. A beszállás viszonylag gyorsan történt, és egy fiatal vörös hajú nő a kabinunkba vezetett minket, ami nem volt túl nagy hát őszintén szólva kb. akkora, mint a fürdőszobánk otthon. De nem igazán törődtem ezzel a kis aprósággal, a csomagjaim már a szobába voltak. Mivel úgy is csak egy nap az út Santorinire, nem pakoltam ki, inkább úgy döntöttem hogy felfedezem a hajót. Határozottan kiléptem a folyosóra ahol, akár jobbra, akár balra néztem csak a végtelent láttam, és nem győztem csodálkozni, hogy milyen nagy a hajó. A folyosó falai fehérek, a szőnyeg pedig sötét kék volt. Szapora léptekkel elindultam a lépcsőház felé hogy feljussak a fedélzetre.

A tetőn még csak pár ember sétát, de tudtam amint elindulunk minden utas ide özönlik.

Kicsit kihajoltam a korláton, hogy jobban lássam a várost. Athén lakóházai szó szerint szikráztak a napsütésbe, a városból pedig számtalan ókori emlékmű magaslott ki büszkén. Mintha csak azt sugallták volna, hogy ők a világ egyetlen és leggyönyörűbb művei. De mind közül az Akropolisz ragyogott a legjobban. Oszlopain a nap féktelen táncot járt, a fehér mészkő betöltötte Athén-t. Szeretem volna, ha több időnk lett volna itt, és megnézhettük volna ezeket a remekműveket. Sóhajtva megráztam a fejemet, hogy elhessegessem ezt a gondolatot, hiszen a szüleim megígérték, hogy haza felé menet megnézzük a várost.

Ekkor hirtelen hangos kürtszó szakította meg az elmélkedésemet. A hajó indulásra kész. Még egy kürtszó. Immár már be fogtam a fülemet és igyekeztem kizárni az idegesítő hangot. De egyre hangosabb lett, és végül megszólalt a harmadik is. Majd csönd lett és a hajó elindult. Észre se vettem, hogy hirtelen mennyi ember jött fel. Mindenki fotózott és csodálta a várost, csak én voltam az egyetlen aki kihajolt, és élvezte ahogy a szél az arcába fúj.

-Anne!Ne hajolj ki annyira! – rántott vissza anya. Hát igen ő mindig mindent túlaggódik. Nem véletlen, hiszen ügyvéd, ahogy apa is.

Lassan elhagytuk a kikötőt és nekivágtunk a nyílt tengernek, hogy holnap már Santorinin legyünk. Kellemes izgatottság futott át rajtam. Hiszen Santorinire megyek! Úristen! El is felejtettem, hogy azért aggódtam az imént, hogy hogy fogom megérteni rokonaimat.

-Anne gyere átöltözni, mert hamarosan vacsoráznunk kellene! – taszigált gyengéden anya a kabinunk felé.

-Oké. – indultunk el.

Mindannyian lezuhanyoztunk és átöltöztünk a vacsorához.

Anne ruhája:

 Bár a vacsora elég görögös volt és nem igazán jött be, de hát hozzá kell szoknom,hiszen egy hétig csak ilyet kapok.

~

Vacsora után felmentem a fedélzetre egy kicsit sétálni. A szüleim pedig inkább lefeküdtek aludni, amit nem is nagyon bántam. Tudom, tudom ,milyen bunkó vagyok, de könyörgöm 17 vagyok és nem a szüleim azok akikkel a legjobban szórakozok.

A nap már lebukott és csak egy halvány fény töltötte be a látó határt. A hajó gyorsan ment, nagyon gyorsan. Lenéztem a vízre és szerelmes lettem abba látványba, ami elém tárult. Hogy miért? Mert ahogy haladtunk előre a hajó a vizet szinte két részre választotta, és a hajó mindkét oldalán hatalmas fehér hullámok törték meg a félhomályt. És bár sötét volt a távolban a szinte fekete vízen néha megcsillant egy-egy hullám, vagy valami más, nem tudom. Élveztem, ahogy a sós szél a hajamba kap, és mélyen beszívtam a tömény tengeri levegőt. Érezni akartam, ahogy az egész tüdőmet betölti és magával ragad. A szél vad vágtája minden hangot elnyomott körülöttem, kivéve a hullámok hangját. Azt még kilométerekről is hallottam volna. Mivel senki nem volt a fedélzeten, leültem a kemény hajópadlóra és magam alá húztam a lábaimat, és úgy csodáltam tovább a tengert. Talán percek, vagy órák teltek el így, nem érzékeltem. Egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon. Ijedteden hátrafordultam és kéz gazdáját kerestem.

-Bocsi. –szabadkozott egy kócos szőke, zöld szemű fiú. – Megijesztettelek?

-Egy kicsit.

-Valami baj van? Tudok valamiben segíteni? – kérdezte kedvesen.

-Nincs semmi bajom, minden rendben van. De azért köszi. – mosolyogtam rá.

-Akkor jó, csak mert elég szomorúnak látszottál.

 -Tényleg? Pedig csak elbambultam, ne aggódj nem akarom a tengerbe vetni magamat. – mondtam mire harsányan felnevetett.

-Adam vagyok. – nyújtott kezet.

-Anne. – fogtam vele kezet.

-Nyaralni mész? – érdeklődött.

-Igen, a rokonaimhoz Santorinire.

- Az jó, mit szolnál ha…? – a mondatot nem tudta be fejezni, mert egy éles női hang a nevét kiáltotta.

-Mennem kell! Majd még beszélünk!Szia! – mosolyodott el utoljára majd eltűnt a sötétben, én pedig meglepődve néztem utána.

~

-Innen hogy megyünk fel? – kérdeztem a szüleimet, ugyan is egy hegy aljánál álltunk és meredtünk Santorini fővárosára Thírára(ejtsd Fira).

- Szamár háton. – válaszolta anya nyugodtan, mire én rájuk néztem hogy ti normálisak vagytok? nézésemmel.

-Ας προχωρήσουμε!(Ford.Gyerünk!) – szólt az egyik idősebb férfi, aki a szamarak mellett állt.

-De nem akarok, ne… inkább maradok!! – ellenkeztem hiába, mert a férfi felrakott az egyik csacsira.

-Mi…áhhh.. – csak ennyit tudtam kinyögni mikor az állat megindult alattam. Persze a szüleim tökéletesen megülték a szamarukat, csak én szenvedtem. Remek.

Az első 10 perc után már egész jól belejöttem a szamaragolásba. Egész jól. Amint egyre feljebb kapaszkodtunk a kanyargós úton szebbnél szebb látvány tárult elénk. A bácsi, aki vezetem a csacsimat, folyamatosan mormogott valamit görögül.

Végül fél órával később már fehér falu kék tetejű, igazi görög házak között mentünk. Egyszer csak meg állt alattam a szamár és számomra ez olyan hirtelen jött, hogy majdnem leestem.

-Καταλήξαμε.(Ford.Megérkeztünk) – mondta a férfi.

-Ευχαριστούμε. – szólt oda neki anyám. Na igen ezt még én is értetem, mivel csak azt mondta hogy köszönjük.

Óvatosan le szálltam, és örültem hogy végre szilárd talajt érezhetek a lábam alatt. Körbe pillantotta. Egy kicsi udvarban álltunk amit, mint az egész városban jó részt egy kék-fehér ház foglalt el.

-Καλή μέρα. Καλή μέρα. Καλή μέρα.(Ejtsd. Káli Mérá)(Ford. Jó napot) – lépet ki az ajtón egy kissé megőszült hajú középkorú nő nyomában egy férfival.

-Rea,Timon! –köszöntek a szüleim.

-Τα παιδιά μου, tον τρόπο που εσείς? – kérdezte Rea néni, én persze semmit nem értettem. Pff, remek.

-Ευχαριστίες, τέλεια και ti? – csacsogtak tovább görögül.

-Anne! – kiáltotta Rea nénikém, végre észre vet.

-Szia!  - köszöntem, de közbe azon gondolkoztam, hogy ebből mi fog kisülni, hát az tuti semmi jó.

~

Este 11 van, és én képtelen vagyok aludni, a szüleim már rég elmentek én pedig semmit nem értek görögül! Segítség! Mivel aludni nem tudtam lementem a városba. Az ajtón halkan lopóztam ki nehogy észtre vegyék hogy elmegyek, nem akartam őket felébreszteni.

Thíra gyönyörű volt éjszaka csak úgy sziporkázott. Az árusok még mindig nyitva voltak így hát szívesen nézelődtem a csecsebecsék között.

Éppen egy fonott kosárért nyújtózkodtam, amikor valami a nevemen szólított.

-Anne?!

-Adam! – kiáltottam meglepetten, és elfelejtettem, hogy egy kosarat próbálok levenni, és ennek következtében rám borult 4-5 fonott kosár is. Mire az eladó elkezdett ordítozni, de szerencsére Adam nyugtatta.

-Tudsz görögül? – értetlenkedtem, miközben sietve hagytuk el a boltot.

-Igen, az anyám görög, az apán meg angol. Most épen anyámnál vagyok nyáron, mivel a szüleim elváltak. – grimaszolt.

-Oh, sajnálom.

-Mindegy. – legyintett. - Van kedved beülni valahova? Ha már úgy is újra össze futottunk. – mosolygott sejtelmesen, és nem tudom, hogy miért de beleegyeztem.