16.Fejezet

Sziasztok, hát itt is az új rész! :) Sajnálattal vettem észre hogy a fejezetek alján lévő vélemény gombokat nem használjátok még mindig,csak ha rá kényszerítelek titeket... Hát örülnék ha ezen változtatnátok és komentelnétek! Ez a rész kicsit unalmas lett, de majd a legközelebbi jobb lesz. Ezt a részt ajánlom egy hű olvasómnak, aki egy levélben foglalta össze a blogról véleményét, és amin jókat nevettem, szóval innen is köszönöm ~E.! Valamint ajánlom ezt a rész egy barátnőmnek, aki elviseli a mindennapos hisztijeimet és a viselkedés zavaromat :P ! Köszi ~W. Na nem húzom tovább az időt jó olvasást! :) xx

Ui.:Luke(Emily volt pasija még szerepeljen a történetbe? )

~ A nevem szerencse, a vezetéknevem pedig bal. ~

~Emily szemszöge~

Amikor magamhoz tértem késztetést éreztem arra, hogy köhögjek, mivel a tüdőmbe víz szorult és így képtelen voltam levegőt venni. A negyedik köhögésre már ismét szabaddá vált a tüdőm, és újra levegőhöz jutottam. Ez után ráeszméltem, hogy a földön fekszem, és a derekamig víz ér. Ekkor lepörgött előttem az elmúlt órák eseményei. Az erdészház, Amber, a patak… Mivel még mindig sötét volt, sokat nem láttam. Lassan megpróbálkoztam a felállással, de ez nem sikerült, ugyanis amikor a jobb lábamat akartam kihúzni a vízből, valami nem engedte. Addig észre se vettem, hogy valami szorítja a bokámat, még hozzá olyan erősen, hogy egy centire se tudom megmozdítani. Amint újra próbáltam éles fájdalom hasított a bokámba, ahogy két hegyes kő között őrlődik. Fájdalmamba felsikítottam. Nem tudtam megmozdulni, hasal a földön beszorult lábbal képtelenség volt akár csak a hátamra is fordulni, mert biztosan szétzúznám a lábamat. Így hát tehetetlenül mozdulatlan maradtam. Vajon mennyi idő, míg rám találnak? 2-3 nap vagy több? És hogy bírom én ki addig? Az erdő ugyan nem volt olyan nagy, de nem is kicsi és a patak olyan helyen csordogált, hogy helikopterről észrevenni szinte lehetetlen. Mire átkutatják az egész erdő én meg is halhatok… Reménytelenségemben elkezdtem sírni és a kezeimet az arcom alá helyeztem, hogy legalább azt megvédjem a durva földtől. Olyan reménytelenek éreztem a helyzetemet, hogy úgy gondoltam, ha tovább próbálkozom a lábam kiszabadításával nem történhet már nagyobb baj. Ez hiba volt… Ahogy tovább rángattam a bokámat még jobban felsértetek a kövek és éreztem ,ahogy a forró vér végig csurog a talpamig. Éreztem, hogy valami elmozdul a bokámba, de nem törődtem vele, szabadulni akartam, de végül a sokadik hiába próbálkozás után abbahagytam. Szemembe egy bot vagy bármilyen hosszú tárgy után kutattam, hátha a segítségemre lehet, de semmit nem találtam. Tehetetlenül lehajtottam a fejemet a kezeimre és lehunytam a szememet és reménykedtem, hogy talán valaki megtalál időbe…

-Emily?! Emily!Emily!

A távolból kiabálást hallottam, mintha a nevemet kiabálta volna valaki.

-Emily! – megint.

A hang egyre távolodott és én pedig pánikba estem, mert ha az, aki kiabál elmegy talán itt maradok örökre. Próbáltam kiáltani, szólni, hogy Hé, itt vagyok!, de a hangszálaim felmondták a szolgálatot én pedig túl gyenge voltam.

-Itt vagyok!  - szóltam rekedtes hangon, de inkább csak suttogás volt. Újra próbáltam, újra és újra, míg egy halk kiáltás már nem telt tőlem. De addigra az engem szólongató ember már messze járhatott. Túl messze… Görcsösen ismét sírni kezdtem…

Pár órával később már nagyon szomjas voltam és éhes, de inkább szomjas. A legszörnyűbb az volt, hogy csak egy kicsivel több, mint egy karnyújtásnyi távolságra volt a víz, de én nem tudtam inni, nem tudtam ahhoz elégé megmozdulni. A torkom és szám száraz volt, vízre vágyott minden porcikám. A nap már felkelt, halvány fénye beszűrődött az erdő sötét zugaiba. A távolba egy árnyékot láttam meg, ami közeledet. Ember formája volt. Felcsillant bennem a remény, hogy talán valaki megtalál, de meg is ijedtem:Mi van, ha  a képzeletem játszik csak velem?

-Hé, itt vagyok!  - krákogtam erőtlenül, és reméltem meghallja.

Sikoltást hallottam majd a képek összemosódtak…Láttam ahogy valaki felém rohan és letérdel mellém, majd a lábamhoz megy és újra felkiált. Akkor már nem voltam teljesen magamnál, szinte minden csupa homály lett.

-Maradj nyugton, hadd segítsek. – mondta egy lágy hang, majd éreztem, ahogy a bokám kiszabadul a kövek közül. Óvatosan felhúztam a lábaimat és négykézlábra ereszkedtem, a kezem és a lábam remegett. Pár másodpercig így maradtam, majd felültem és ránéztem a bokámra. Elborzadtam. Arra számítottam, hogy csupa vér lesz, de arra nem, hogy majdnem a csontomig le volt dörzsölve a bőr. Felsikítottam. Ekkor a megmentőm oda jött hozzám és átölelt, megsimogatta a fejemet és halkan nyugtatott. Felnéztem és megpillantottam, ugyan még homályosan, de felismerhető arcát. Jessica volt az. Alaposan meglepődtem.

-Be kell kötözni. – jelentette ki, és azzal letépet egy hosszú darabot a fehér ruhájából. Először lemosta a sebet vízzel és kitisztította, majd amilyen erősen csak tudta bekötözte. A vérzés nem állt el, de csillapodott. Oda másztam a patakhoz, hogy igyak, de azonnal meggondoltam magam, amikor megláttam, hogy halványpiros színe van a víznek a part közelébe. Ilyen sok vért vesztettem?

-Fel tudsz állni? - kérdezte.

 Újra négykézlábra ereszkedtem és ránehezedtem először a bal lábamra, majd a jobbra, de a sérült bokám nem bírta ezt a terhelést és összecsuklottam. Ekkor Jessica a bal kezemet a nyakához emelte és felhúzott a földről.

-Próbáljunk meg így menni. – és elindultunk én bicegve, rá támaszkodva lépdeltem, ő pedig biztos léptekkel haladt előre. A lábam iszonyatosan fájt ráadásul szédültem is bizonyára a nagy vér veszteség miatt, na meg persze, hogy ilyen hirtelen megint a lábamon állok, nem sok tartott vissza attól, hogy elájuljak. Az út végtelen hosszúnak tűnt és többször is meg kellett állnunk, hogy újra kötözzük a bokámat és hogy pihenjek. Jessica azt mondta, hogy még ő sem ment vissza a táborba, mert miután nem mentünk vissza Amber-rel egy óra után se utánunk indult. Amber-rel azóta se találkozott, bizonyára már ott ül a táborba és teát szürcsöl. A nap már magasan járt, délfelé lehetett, számításaink szerint hamarosan visszaérünk. És így is lett, fél óra múlva megpillantottuk a tábort. Nagy volt a nyüzsgés mindenki össze-vissza rohangált.

-Hé, ott jönnek!  - kiáltotta valaki és ránk mutatott. Futni kezdtek felénk. Mi megkönnyebbülten megálltunk és vártuk, hogy oda érjenek. Három lány segített le Jess válláról. Majd megint minden elsötétült.

~Zoe szemszöge~

Miután hallottam a telefonbeszélgetést felrohantam a szobámba. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy az igazi szüleimmel kell majd találkoznom. Hogy tehette ezt anya, hisz tudja mennyire utálom az igazi szüleimet?

Felkaptam az ágyam mellől a gitárom és leültem az ablakpárkányhoz. Kényelmesen elhelyezkedtem, és neki álltam játszadozni a hangszeren. Mindig ezt tettem, ha szomorú vagy dühös voltam. Először csak különböző hangokat játszottam, majd egy dalt kezdtem el gitározni. Nem jutott eszembe, hogy hol hallottam a dalt, de jól eset a hangokkal játszani. Halkan elkezdtem dúdolni, s közben kinéztem az ablakon, a lemenő nap sugara a szemembe és ezért hunyorogva próbáltam kivenni az udvaron pakoló alakokat. De nem sikerült így lehunytam a szememet és tovább dúdoltam, majd egy kis idő múlva már énekeltem.

Tudtam, hogy hiába erősködnek majd a szüleim nem fogok találkozni azokkal, akik elhagytak. Soha. A legtöbb ember ilyenkor már sírt volna, vagy legalább is megkönnyezett volna, de én nem az a típus voltam, én soha nem sírtam.

-Zoe!Gyere le légy szíves!  - kiáltott fel a nagyi.

Így hát leraktam a gitáromat az ágyam mellé, és lassan elindultam a földszint felé. A nagyi és nagyapa már az asztalnál ültek igen csak komoly ábrázattal. Óvatosan leereszkedtem a székre és kíváncsian rájuk néztem.

-Khm…az igazi anyád kapcsolatba lépett pár napja Hannah-val. Látni szeretne. – bökte ki a nagyapa.

-Én viszont nem akarom látni őt.

-Tudjuk kincsem és megértjük, de itt most kicsit többről van szó! –mondta a nagyi.

-Miről?

-Nos az anyád rákos, és már csak pár hetet adtak neki az orvosok. Részleteket nem tudok, csak azt hogy nagyon komoly.

-Ez engem hol érdeke?  - vontam fel a szemöldökömet, mert teljesen hidegen hagyott ez az egész.

-Hannah és Jake azt szeretnék, ha egyszer utoljára találkoznál vele.

-Miért?Ő utál, én utálom… Nem megyek el hozzá! – csattantam fel dühösen.

-Kérlek drágám érts meg csak egy alkalom!

-Nem. – mondtam határozottan.

-Kérlek gondold át Zoe! – kérlelt a nagyi.

-Átgondolhatom, de a véleményem nem fog változni…  - közöltem és azzal kimentem az udvara.

Átsétáltam az udvaron egészen az istállóig. Fejemet lehajtottam, kezemet a zsebembe mélyesztetem és úgy sétáltam. Hirtelen beleütköztem valamibe, vagy valakibe.

-Nem tudsz vigyázni?  - csattantam fel dühösen és fel se nézve tovább mentem.

-Bocs Zoe, nem láttam, hogy erre jössz. – mondta Niall.

-Akkor legközelebb nyisd ki a szemedet! – mérgelődtem.

-Hé, valami baj van? – kapta el a kezemet és visszahúzott.

-Csak hagyjál. – mondtam és kirántottam a kezemet a szorításából, és elsiettem mellette. Egészen az istállóig meg se álltam.

De nem hagyott, utánam jött.

-Nem tudnál békén hagyni? –rivalltam rá.

-Hé, nyugodj meg! Mi a baj? – jött közelebb hozzám.

-Ez bonyolult…hagyjuk.  –mondtam már kissé nyugodtabban, de még mindig nyersen.

-Fel tudom fogni. – mosolyodott el, mire én is halvány mosolyra húztam a számat.

-Csak van valami, amit nem szeretnék, de szüleim szeretnék, ha megtenném…

-Biztos jó okuk van rá, hogy olyanra kérjenek, amit te nem akarsz.

-Nem tudom, csak azt, hogy inkább elmegyek.  – vettem nagy levegőt.

-Ezt hogy érted?

-Sehogy. Most dolgom van. – és nekiálltam felnyergelni Magic-et.

Hamar végeztem így pár perc múlva, már kifelé vezetem, hogy nyeregbe szállhassak és végre eltűnhessek egy kicsit.

-Várj!Most meg hova mész?  - szaladt ki Niall.

-El, mint látod. – közöltem majd felszálltam a nyeregbe és finoman jeleztem a lovamnak, hogy induljon el.

-Nem mehetsz el!

-Ki mondja?

-Mégis hova akarsz menni? Mindjárt sötét lesz!  - jött mellettünk szapora léptekkel a szőke fiú.

-Nézd értékelem az aggódásodat, de nincs rá szükségem,oké?

-Nem. – mondta és előre ment, hogy elállhassa az utat elölünk.

-Menj el onnét!

-Nem.

Sóhajtva leszálltam és odaálltam elé.

- Engedj el! Nem mondom még egyszer!

-Nem. Zoe, az nem megoldás, hogy elmenekülsz a probléma elöl!

-Nem menekülök. – mondtam, de tekintetemet makacsul a földre szegeztem.

-Nézz rám! – és azzal az államnál fogva felemelte a fejemet. Közelebb lépet.

-Mindig van megoldás. Erős vagy és megoldod. Bármi is az amitől félsz.

-Nem akarok találkozni az igazi szüleimmel. – suttogtam. – Eldobtak maguktól, és én ezt soha nem tudom megbocsátani nekik.

Niall erre semmit nem szólt, pedig biztos vagyok benne hogy homályos volt neki a helyzet, inkább csak még közelebb lépet. Akkor már csak pár centire volt az arcunk, majd az orrunk teljesen összeért. Éreztem az arcomon, ahogy kifúja a meleg levegőt, gyönyörű kék szemeit dús szőke szempillák övezték. Rövid szőke haja súrolta az arcomat, mire kellemesen megborzongtam.

-Minden rendben lesz. – suttogta, és én elhittem neki.

~

Egy órával később visszamentem a házba. Niall és a banda éppen akkor mentek el. Niall megnyugtatott és meghallgatott, nagyon jól elbeszélgetünk…Igazán jó éreztem magamat. Megadta a számát és azt mondta, ha valami gond van csak hívjam, vagy ha csak valamire szükségem van. Bár csak alig egy napja ismerem, mégis úgy érzem mintha, mindig ismertük volna egymást, mintha mindig barátok voltunk volna. Mert ő megértett engem, úgy ahogy más nem…

A nagyiékat még a konyhában találtam, tehát tökéletes volt az idő arra hogy közöljem velük a döntésemet.

-Elmegyek hozzá, meglátogatom. De csak egyszer, és csak 10 percre.  – közöltem, majd elindultam a szobám felé, meg se várva a válaszukat. Tudtam hogy mit kell tennem.