17.Fejezet

Kedves Olvasóim, megérkezett az új rész! :) Köszönöm nektek a 8 rendszeres olvasót és a majdnem 4000 kattintást  Imádlak titeket! ;) Remélem elnyeri tetszéseteket ez a fejezet, annak ellenére, hogy egy kicsit ratyira sikeredet. Jó olvasást! xx

~ Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk. ~

~Emily szemszöge~

Valami meleg csiklandozta a kezemet, olyan volt mintha valami nyalogatta volna. Óvatosan kinyitottam a szememet majd vissza is csuktam, mert az erős fény bántotta. Pár másodperc múlva újra próbálkoztam, és imár, már nyitva is tudta hagyni a szememet. Hunyorogva körül néztem. Minden fehér volt, a falak, az ágy, a függöny, az ajtó. Egy kicsi kórterembe voltam. A lábam iszonyatosan lüktettet, a kezemből pedig egy hosszú cső lógott ki, amiben vörös folyadék folyt.  Vér. Kíváncsian a kézfejemhez pillantottam és majdnem felsikítottam megepedésemben. Egy kis fehér cica nyalogatta.

-Hát…ez…?!

Lassan felültem és az ölembe vettem a cicát, aki ezt nyávogva kommentelte.

-Szia kicsim, hát te hogy kerültél ide?  - kérdeztem úgy, mintha válaszolni tudna. Ekkor egy dobozt pillantottam meg a földön, oda nyúltam érte és belenéztem. Nem volt benne más, mint egy gyűrött papír:

Kedves Emily!

Hallottam, hogy mi történt veled, és mivel még aludtál mikor itt jártam, megírtam ezt a levelet. Remélem mi hamarabb felépülsz! Veled mindig történik valami! Azt hiszem rád fér valaki, aki vigyáz rád amikor nem vagyok melletted, így neked adom Lia-t, bár lehet hogy a végén neked kel rá vigyázni!

Vigyáz magadra!(akkor is, ha ez tőled olimpiai teljesítmény) :)

Szeretettel  J. xx

Lia:

Ki a franc az a J. ?? Csak Zoe apjának a neve kezdődik j-ve, de az tuti hogy nem ö hozta a picit.

-Mi ez itt? - csattant fel egy éles hang, mire Lia ijedten megugrott.

-Egy cica? – kérdeztem vissza és az ápolónőre meredtem, aki az ajtóban állt.

-Szerinted én nem látom?

-Akkor meg minek kérdezte?  - vontam fel a szemöldökömet.

-Mindegy, el kell tűnnie, nem ide való!

-Nem!!! – és védekezően magamhoz szorítottam Lia-t.

-Hahó!  - dugta be a fejét az ajtón Jessica, majd félénken rám mosolygott.

-A macskának el kell tűnnie, mire visszajövök!  - ment ki az ápolónő elég mogorva fejjel.

-Hogy vagy Emi? – araszolt közelebb Jess.

-Egész jól, csak a lábam fáj nagyon…de minden oké!

-Alaposan rám ijesztettél ám!

-Kösz, hogy kihoztál az erdőből!Hálás vagyok érte, mert egyedül soha nem jutottam volna ki!

-Ez csak természetes. Mit gondolsz ott hagytalak volna?

Vállat vontam.

-Ó Emily, azt hitted a barátságunk úgy megromlott, hogy hagytalak volna meghalni? – csóválta meg a fejét, mire újra vállat vontam.

-Tudom, hogy mondtam de…sajnáom a történteket Em! Remélem egyszer valamivel helyre tudom hozni, és újra elnyerem a bizalmadat. – mondta halkan és már indult is az ajtó felé.

-Várj! – erre lassan visszafordult. – Én is sajnálom. – hajtottam le a fejemet és a cicát simogattam. – Túl mentem bizonyos határokon. Tudom, hogy megbántad…

-Igazad volt, amit tettem nem baráthoz illő dolog volt, de többet nem fordul elő! – szemében könnyek csillogtak.

-Gyere ide te kis bolond!

Átöleltük egymást és sírva fakadtunk. Pár perc múlva elengedett és letörölt arcáról a könnyeket, majd elmosolyodott.

-A cica?

-A neve Lia. Nem tudom ki hozhatta nekem, csak ez a levél volt mellette. –mutattam a levélre.

-Nagyon aranyos. Ki küldhette? – tankodott, majd hirtelen felugrott és előkapott valamit a zsebéből.  – Ezt a nagynénikéd adták oda. Anne küldte.

Elvettem a levelet és kihajtogattam:

Kedves Emily!

Ezt a levelet Santoriniről küldöm, ahol tovább maradok, mint terveztem. Ugyanis itt töltöm a nyarat! Furcsa mi?De talán nem is annyira, ha megtudod hogy miért…találkoztam egy fiúval Adamnek hívják, a nyarat ő is a szigeten tölti. Még a hajón találkoztunk és az óta minden nap találkozunk. Igen járunk!! Szinte hallom a nevetésedet amikor ezt olvasod, Anne-ek pasija van?

Puszild a többieket helyettem is! :) xx

Mire végeztem az olvasással már tényleg nevettem.

-Mi az?  - kérdezte Jessica, mire csak oda nyújtottam a levelet.

-Mi??És nem is küld képet a pasiról?? Hát milyen dolog ez??  - háborgott Jess, mire én csak ismét nevetni tudtam.

-A húgom és a nénikéim merre vannak?  - érdeklődtem.

-Pár órája voltak itt, de aztán elmentek, azt mondták majd estefelé visszajönnek. Zoe-t próbáltam elérni, de a szülei vették fel a telefont és azt mondták, hogy dolguk van és majd visszahívnak.  –jött a válsz.

-Értem. Nem tudod, mikor engednek ki?

-Hát, az orvos szerint pár nap, max egy hét múlva. A bokád, szerencsére nem tört el, de csúnyán megrándult, és emiatt mankóval kell majd közlekedned!

-Remek. – sóhajtottam fel.  –Mi legyen Lia-val? Mert itt nem maradhat…

-Majd én hazaviszem és gondoskodom róla míg te kikerülsz innen!

~

Egy hét telt el a balesetem óta. Két napja hogy kiengedtek a kórházból. Zoe-ról még mindig semmi hír, Jessica-val a barátságunk olyan mint régen, sőt jobb. Hope mérges rám, mert csak pár napja hívtam fel hogy mi történt velem. Pont ezért tartok most hozzá, de előtte még úgy döntöttem iszok egy kávét. A mankómra támaszkodva beléptem a Starbucks-ba és oda mentem a pulthoz. A pultos srác hamar oda adta kávémat, fizettem és már indultam is kifelé, csakhogy az ajtónál majdnem beleütköztem valakibe és kishilyán a ruháján landolt a kávé.

-Bocsi. – mondtam az ismeretlen srácnak.

-Semmi baj öhm…

-Emily.

-Emily. – mosolygott. – Daren vagyok. Mi történt a lábaddal?  - mutatott a bekötözött bokámra.

-Áh hosszú. – legyintettem.

-Hát talán egy vacsoránál elmesélhetnéd ma este. – kacsintott rám.

Daren:

-Én nem hiszem, hogy ez… -  a mondatomat nem tudtam befejezni, mert valaki ismerőst láttam meg az utcán. Zayn-t átölelve sétált egy barna hajú gyönyörű lánnyal. Megálltak a fagyiskocsinál, fagyit venni. Miután kikérték a lány „véletlenül” Zayn arcába nyomta, mire Zayn nevetve ugyan így tett majd megpuszilta a lány arcát és mondott valamit amit olyan távolságról nem lehetett hallani.

Úgy éreztem magamat mintha arcon vágtak volna. Tudtam ugyan, hogy én szakítottam vele, de hát nem is tudom, nem hittem, hogy ilyen hamar talál valakit, vagy, hogy egyáltalán talál valakit. Szorosan lehunytam a szememet, úgy próbáltam a könnyeket visszatartani. Egy nagyot sóhajtottam majd visszafordultam Daren-hez.

-Tudod mit? Benne vagyok!  - erőltettem mosolyt az arcomra.

-Minden rendben, csak mert az előbb…

-Persze, nincs semmi gond. – szakítottam félbe. – Mikor jössz értem? – kérdeztem.

~Zoe szemszöge~

Eljött a nagy nap úgymond…Letelt az egyhetes nyaralásom a nagyszüleimnél. Apu és anyu eljöttek értem, hogy együtt hazamenjünk, de előtte még bemegyünk a kórházba. A kórház ahol az „anyám” feküdt elég mesze volt Londontól, viszont közelebb a nagyszüleim farmjához.

A búcsúzkodás, mint mindig, gyorsan lezajlott, megöleltem a nagyiékat és beszálltam a kocsiba.

Pár óra út után megérkeztünk egy városba, aminek a nevét nem tudtam csak azt hogy itt van az a bizonyos kórház. A város elég kicsi volt, így hamar megtaláltuk a kórházat. Kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a bejárat felé. A szüleim odamentek a recepcióshoz információért, de én csak a környezettemet figyeltem. A falak halványzöldek voltak, de a rosszabbik fajtából, a padló és a székek fehér, az egész folyosón fertőtlenítő szag terjengett. Elmentek mellettem nővérek, orvosok, akik egymással beszéltek és idegesen kapkodták a fejüket ide-oda, de elmentek mellettem betegek is. Szörnyű volt nézni hogy alig 6 éves gyerekeknek a haja kihullott, az arcuk beesett, és már képtelenek saját lábukon közlekedni , ezért egy nővér tolja őket tolókocsiban. Nagyot nyeltem, vajon az „anyám” is így néz ki?

-Zoe, gyere, Greta a 3. emeleten van! – intet apu.

Szóval Gretának hívják…már a neve se tetszik.

Szapora léptekkel követem a szüleimet, míg el nem értünk egy kórterem ajtajához. Kissé megremegett a lábam, de erőt vettem magamon és beléptem a szobába. Egyszerű volt a berendezés, csak egy ágy és egy komód volt a kis helyiségbe. Minden fehér volt, kivéve a függönyöket, mert azok halványzöld színűk voltak. Az ágyon egy meglepően fiatal nő feküdt, becsukott szemekkel. Hirtelen azt hittem, hogy rossz szobába jöttünk, de ekkor a nő kinyitotta a szemeit, amelyek pont ugyanolyan kék színűek voltak, mint az enyémek. Barna haja lófarokba volt kötve, és így még jobban látszott az arcán a betegség jelei. Halványan elmosolyodott és intett menjek oda hozzá. Lassan közelebb léptem.

-Szia, Zoe! – szólalt meg ágy hangon.

-Jó napot!

-Kérlek tegezzél, Zoe! – mondta mire én válaszul csak megráztam a fejemet.

-Mit akar tőlem? – tértem rögtön a lényegre, mert nem szándékoztam sokáig maradni.

-Csak egyszer még utoljára látni szerettelek volna. Nagyon sokat nőttél mióta utoljára találkoztunk! - mosolygott.

-Ja, felnőttem és nem vagyok kíváncsi a szánalmas szövegére, arról hogy milyen más lettem!!

- Akkor miért jöttél el? – kérdezte.

-Tudni szeretném, hogy miért dobott el magától! – válaszoltam határozottan.

-Hannah, Jake, kérlek, kimennétek?! – kérte a szüleimet Greta.

-Nem mennek sehová! – kiáltottam, de szüleim bólintottak és kimentek.

-Kislányom!

-Ne nevezzen így! – csattantam fel.

-Jól van. Zoe, figyelj!Tudom, hogy nem kedvelsz és meg is értem miért, de azt szeretem volna, ha tudod az okát annak hogy miért adtalak árvaházba…

-Hallgatom!

-Kiderült, hogy rákos vagyok, nagyon súlyosan, az orvosok azt mondták pár hónapot adnak nekem…

-És az apám? – szakítottam félbe.

-Sean életét vesztette egy autóbalesetben, amikor a kórházba tartót, miután megszülettél.  – nézett rám szomorúan.

- Értem. És ön, miután nem halt meg, miért nem jött vissza hogy magához vegyen? – próbáltam nyugodt maradni.

-Nem tudtam, hogy mennyi időm van még, azt hittem, hogy csak egy kis időt kaptam, de aztán többet éltem mint ahogy hitték…De nagyon beteg voltam, nem tudtalak volna ellátni és nem akartam, hogy kötődj hozzám, majd ha meghalok szenvedj a fájdalomtól. – könnyek folytak végig az arcán.

- Hát sikerült, mert semmit nem érzek maga iránt a gyűlöleten kívül! És tudja meg így is sokat szenvedtem!Az árvaház ne olyan jó hely ám, mint gondolja! Nem volt rendes gyermekkorom!!!!  -ordítottam.

-Nagyon sajnálom! Én nem akartam neked fájdalmat okozni, nagyon szeretlek, már az első pillanattól kezdve, amikor a karjaimba tartottalak! Olyan apró és törékeny voltál, de mégis a legszebb kisbaba a világon!

-Persze…ha ennyire fontos voltam önnek miért nem vette fel a kapcsolatot velem? Nem kértem volna, hogy vegyen magához, csak hogy tudjam, hogy van egy anyám, akire számíthatók, akinek azt mondhatóm Anya!

-Amíg az árvaházban voltál, még súlyosabb volt a betegségem, de nem felejtettelek el, minden héten kértem rólad beszámolót az árvaházból a nevelőktől! És amikor kezdtem volna már jobban lenni örökbe fogadtak és onnantól a titoktartás miatt, már nem állhattam kapcsolatban veled! Most is csak azért engedték meg, mert úgyis hamarosan meghalok.

Könnyek kezdték csípni az arcomat, de nem hagytam, hogy előtörjenek, visszafojtottam őket, és nagy levegőt vettem.

-Mennyi időd van még? – suttogtam.

-Pár hét, talán kevesebb, nem tudják.

-Értem. Ez esetbe jobb, ha addig veled maradok.  –mondtam határozottan, mire a szeme boldogan felcsillant és elmosolyodott.

-Gyere, kérlek ide!  - intett.

Én szó nélkül oda mentem és leültem az ágyára. Apró kezét a kezemre helyezte és mesélni kezdet. Az életéről, az apámról, mindenről… Óvatosan mellé feküdtem és lehunytam a szememet.