20.Fejezet

Sziasztok! Hát megértük a 20. Fejezetet is, pedig mikor elkezdtem nem hittem volna... :D Először is nagyon jól estek a kommentek és a díjak és az hogy túlléptük az 5000 lattógatót! Szóhoz se jutok...Csodálatosak vagytok! :) Ezt a részt ajánlom ~E-nek, mert ő jobban szereti ha a ruhát leírom és nem pedig mutatom! :D Jó olvasást mindenkinek!

~Ne feledd el, sírva jöttél a világra, s körülötted mindenki mosolygott. Úgy kell élned, hogy mosolyogva menjél a másvilágra, s körülötted mindenki sírjon...~

~Zoe szemszöge~

Viszonylag jól fogadtam a halálát. Nem sikítoztam, nem ájultam el. De az évek óta magamba fojtott könnyek előtörtek… Az a fájdalom, ami a lelkemet nyomta éveken át, az a csalódottság, az a félelem, az hiányérzet előtört belőlem. Mindezeket kis korom óta magamba tartottam, erősnek mutatattam magam, és elhitték. Csak én tudtam az igazságot. Az az üresség, ami a lelkemben uralkodott, soha nem múlt el még Hannah és Jake gondoskodása alatt sem. De amikor megismertem az igazi anyámat, úgy igazán, rájöttem mi is az az igazi feltétlen szeretet. Persze a nevelőszüleim is szeretek és én is őket, de ez egy egészen más érzés volt. Olyan, amit csak anya lánya érezhet. Amikor egy anya a 17 éves lányának mesét mond, és az figyelemmel hallgatja, nem szégyelli, inkább büszke rá. Mert büszke arra, hogy mellette van. Nem hiába mondják, anya csak egy van. Nem kettő nem három, csakis egy. Egy akit a halál se választhat el tőlem, mert az emléke a szívemben él majd. Csak két hét adatot nekünk. 14 nap 336 óra 20160 perc. Talán soknak tűnik mégis csak egy pillanat. Egy pillanat ami elillan és nem jön vissza többé, bárhogy is szeretnénk. Az utolsó nevetés, mosoly, pillantás örökre nyomot hagyott a szívemben. Csak még egyszer utolja, ha mellettem lehetne…. Rám mosolyogna, újra elmondaná a gyermekkorát, azt hogy ki is ő valójába. Az anyám. Aki bár csak távolról vigyázott rám,és mindennél jobban szeretet. A könnyek megállíthatatlanul folytak és már nem is akartam vissza fogni őket, mert a könnyek azt mutatták, hogy szeretek valakit, annyira hogy nem szégyellem az érzéseimet. Pontosan emlékszem az utolsó estére. Mikor elaludt, pár perc múlva én is elbóbiskoltam a székembe. Éles sípolás ébresztet hajnalba. Valaki arrébb lökött.

-Hozzák gyorsan a tappancsokat!

-Egy-kettő-három. – számolt az orvos majd az anyám mellkasára helyezte a szerkezetet. A teste megrándult.

-Újra!Egy-kettő-három!  - és megismételték a gyakorlatot. És még ötször. de sikertelenül. Meghalt

-Sajnáljuk, kislány! A szívét nem sikerült újra indítani. – közölte az orvos, de én ügyet se vettem rá, és még egyszer utoljára oda mentem anyához.

-Szeretlek, anya! – suttogtam, és megfogtam a kezét. Még meleg volt. Olyan volt mintha csak aludna, de bizonyos értelemben aludt is. Forró könnyeim apró, törékeny kezén landoltak. Egy kéz hátra rántott.

-Ideje menned kislány!El kell vinni a testet a hullaházba! – mondta ridegen az orvos.

Úgy beszélt az anyámról, mintha csak egy test lenne. Gyűlöltem. Dühösen ránéztem a dokira, de felálltam és kimentem. Mit képzel ez? Ő is csak ember volt! Még hozzá az anyám! Senki nem beszélhet róla így!

Elfogyott minden erőm és a kórház folyosóján leroskadtam a földre, és zokogtam. Hannah és Jake leguggolt mellém, és megpróbáltak átölelni, de én nem hagytam magamat, ellöktem őket. Nem akartam mást csak egyedül lenni… Azt akartam, hogy csak a magány öleljen át.

~

Az elmúlt 2 nap maga a pokol volt. El el kellett intéznünk a temetést, a hagyatékokat. Kiderült, hogy az anyám egy egész kis vagyont hagyott rám, de nem igazán izgatott, mert a pénz nem hozza vissza őt. Inkább felajánlom a pénz nagy részét egy rákos betegeknek segítő intézetnek. Negyed óra múlva kezdődik a temetés. Tudtam, hogy indulnunk kell, lent már vártak rám a nevelőszüleim. Még utoljára rápillantottam arra a bekeretezett képre, ami az asztalomon állt. Engem és anyát ábrázolt.  Alig több mint egy hete készült a kórház parkjában. Aznap kicsit jobban volt így egy tolószék segítségével kimentünk egy kicsit a friss levegőre. Mindketten a kamerába mosolyogtunk. Az én arcom egészséges és fiatal volt, az ő arca pedig beteg és meggyötört. De mindezek ellenére is tudott mosolyogni, ráadásul őszintén. Felsóhajtottam, és elkaptam a pillantásomat a képről. Képtelen voltam tovább nézni. Bele néztem a tükörbe, ami az asztalom mellett állt. Az arcom beestet volt, a szemem alatt sötét karikák sorakoztak. Leginkább egy kísértetre hasonlítottam, főleg a hosszú földig érő fekete szoknyámban. A szoknya nagyon egyszerű volt, vastag pánttal kapcsolódott a vállamhoz, V alakú kivágással. Magas darázs dereka volt, vagyis a mellem alatt volt a derékrész és onnan omlott le a hosszú fekete anyag. Sötét hajamba egy fekete műanyag virágot tűztem, a gyász jeleként, kezembe pedig egy fehér liliom csokrot tartottam. Ez volt anya kedvenc virága.

Lementem a lépcsőn és szótlanul követtem a szüleimet a kocsiig.

A temetőbe érve láttam, hogy Emily és a családja, valamint Jessica már a kapuban várnak. Anne nem volt ott, mivel még mindig Görögországban nyaralt. Amikor felhívott, azt mondta azonnal haza jön az első géppel, de nem engedtem. Tudtam, hogy most csak magányra vágyom, és ezért nem kell hazajönnie. Bár nehéz volt lebeszéltem a haza útról, de sikerült.

 Az utóbbi két napban csak Emily-t engedtem közel magamhoz. Mert csak ö tudja milyen elveszíteni a szereteidet. Ő igazán át tudta velem érezni a fájdalmat. A kapuba érve megölelt, de csak pár pillanatra, mert tudta hogy nem igazán viselem el az ölelkezéseket. Így együtt mentünk be.

Emily végig mellettem állt, míg tartott a temetés. Ha látta rajtam, hogy már nem tudom tartani magam, gyengéden megszorította a kezemet, és erőt adott ezzel. Én dobtam be utoljára a virágot a sírgödörbe. Az egész lassított felvételbe játszódott előttem. A virágok fordultak hármat a levegőben mielőtt elérték volna a kemény fakoporsót. Majd egy nagy dobbanással landoltak, és pár szirom elszakadt a szártól és mint egy fehér fűzér, terült szét. Még egyszer visszapattantak egy kicsit a koporsóról majd mozdulatlanok maradtak. Néztem, ahogy a hideg föld lassan, de biztosan eltemeti a virágokat, a falapot, majd végleg eltűnik minden. Mélyen a föld alatt marad örökre. Ekkor kezdtem el megint keservesen zokogni, és Emily vállába temetem az arcomat. Ő megnyugtatóan beszélt hozzám és simogat a fejemet. Mikor kicsit lenyugodtam mindenki oda jött hozzám részvétet nyilvánítani. Sokáig tartott. Anyának sok barátja volt. De végül mindenki elment már csak mi maradtunk.

-Hannah, menjetek haza majd én sétálok! – szóltam oda nekik, mert nem laktunk túl messze. Bólintottak.

-Emily… - kezdtem, de pontosan tudta mit akarok.

-Semmi baj, mi is megyünk.  –még utoljára megszorította a kezemet majd elmentek.

Leültem a földre, a lábaimat az állam alá húztam. Jól esett csak egyedül lenni. Mögöttem egy száraz ág megreccsent, mire én hátra fordultam ijedten. Azt hittem már mindenki elment.

-Sajnálom Zoe.  – ült le mellém Niall. Egy fekete öltönyt viselt, amiben rendkívül elegánsan festett.

-Miért jöttél? – kérdeztem suttogva.

-Mert aggódtam érted.

-Nem kellet volna. Meg vagyok. Jól vagyok.

-Látom…Szeretnéd hogy elmenjek?

Vállat vontam, igazán én se tudta mit akarok. A fejemet a vállára hajtottam és engedtem, hogy átöleljen gyengéden. Meglepő, de nem zavart…Inkább meg nyugtatott. Éreztem az enyhe parfüm illatot ami belőle áradt. Lehunytam a szememet és hagytam, hogy szél cirógassa az arcomat. Így ültünk ott talán egy óráig is. Nem tudom meddig, csak azt, hogy kellemes nyugodt érzés költözött a szívembe.

~Hope szemszöge~

Valaki kopogott. Nem is kopogott inkább verte az ajtót,mint valami nem normális.

-Kinyitom! – szólt oda nekem a bátyám. Vállat vontam és tovább szívtam a cigimet. legalább békén hagy Daren. Utálom, ha azzal piszkálnak, hogy ne cigizek, főleg akkor, amikor a legnagyobb szükségem van rá.

-Emily! Mit keresel itt? – kérdezte a bátyám meglepődve.

-Én…

-Emily! – felugrottam és az ajtóhoz tolakodtam. – Na mi van, meg kukultál?

-Nem. – nézett rám haragosan. – Hope te és Daren öhm…szóval… - küzdött a szavakkal zavarában.

-Ne nyökögj már, mint egy epilepsziás! Daren a bátyám!

-Óh, értem.

-Ti honnan ismeritek egymást? – néztem rájuk kérdően, mert igen csak furán viselkedtek.

-Sehonnan. – vágta rá a bátyám kicsit túl gyorsan.

-Daren, akkor ha nem ismered honnan tudtad a nevét? Különben is Emily elárulta az igazat! - nyújtottam rá nyelvet. De ő dacosan elfordult és eltűnt a nappaliban.

-Emily, te vagy a reménységem, szóval beszélj! – mondtam neki komolyan.

-Hé nyugi Hope, nincs semmi különös, csak párszor randiztunk…ennyi.

-Mi van? – majdnem hanyatt vágódtam a meglepetéstől. – Daren! Azonnal gyere ide, vagy ide rángatlak! – ordítottam be.

-Hope!!  - jött utánam Em, mivel Daren nem volt képes oda jönni és ezért én mentem oda hozzá. A kanapén ült.

-Jó hogy szóltál, hogy az egyik barátnőmmel randizol! – böködtem az ujjammal a mellkasát.

-Nem, tudtam, hogy a barátnőd! És amúgy is vége! – csattant fel.

-Én is itt vagyok!  - szólt közbe fontoska.

-Látom! – vágtam oda.

-Én megyek! Emily örvendtem, Hope nyugodj le! – állt föl Daren és elviharzott mellettem.

- Most mi bajod van? Ha haza jöttél akkor is számolni fogunk!

-Nem vagy az anyám, és különben is idősebb vagyok, úgyhogy ne törd magadat!! – kiabálta vissza az ajtóból.

-Tényleg nyugodj le Hope!  - nyugtatott Emily.

-Én nyugodt vagyok. – tagoltam neki lassan. – Szóval miért jöttél?

-Visszahoztam ezt.  –adta oda a kardigánom. – Ott felejtetetted a fiuknál. És különben is miért jöttél el olyan korán?

-Csak, mert…  - mondandómat a telefonom csörgése szakította félbe.

-Igen?  - kérdeztem, mert a szám ismeretlen volt.

-Helló Hope! – szólt bele egy rekedtes hang, amit azonnal felismertem.

-Honnan van meg a számom Harry?

-Emily adta meg…  - erre igen csak csúnyán néztem a barátnőmre.

-Remek! – sóhajtottam.

-Szóval azon gondolkodtam, hogy eljönnél-e ma velem vacsorázni? Egy…

-Nem! És ne is hívj többet, csak hagy békén!  - vágtam rá.

-Miért? Talán félsz valamitől?  - incselkedet a szokásos csajozos szövegén.

-Igen, attól hogy véletlenül behúzok neked! Felejtsd el azt, ami történt köztünk Harry! Többet ittam, mint kellett volna!

-De nem tudom elfelejteni Hope! Olyan más volt…

-Úristen te tényleg ennyire hülyének nézel, hogy beveszem ezt? Kopj le rólam! Biztos van több száz csaj aki szívesen randizna veled!!

-De ők nem te vagy!

-Nem mondod? Hűha te mikor lettél ilyen okos?

-Hát ez hozzá jár a jó kinézethez! – nevetett.

-Tényleg és akkor azt hol hagytad? – vágtam vissza.

Erre már nem tudott mit mondani.

-Mindegy mivel próbálkozol, én nem fogok veled randizni! Felejtsd el!  - jelentettem ki.

-Majd megláttjuk, mert én nem adom fel!  - mondta még utoljára mielőtt letettem.

Éreztem, hogy ez kemény menet lesz, de vicces is! Harry nem tudja, hogy mibe keveredett. – mosolyogtam magamba.