37. Fejezet

~A szerelem egy mosollyal kezdődik, egy csókkal folytatódik és egy könnycseppel ér véget ... ~

~Hope szemszöge~

-Harry!

-Ez nem az aminek látszik, haver… - kezdte Zayn a magyarázkodást.

-Hagyd abba! Nem érdekelnek a hazugságaid! – vágta be maga mögött az ajtót.

-Harry, mi csak… - léptem oda hozzá és a vállára akartam tenni a kezemet, de ellökte.

-Ti csak, mi? Azt hiszed hülye vagyok? Mindent hallottam!

-Harry mióta állsz az ajtó előtt? – kérdeztem kétségbeesetten, mert tudtam, ha valóban mindent hallott volna, nem lenne így kiborulva.

-Elég régóta ahhoz, hogy tudjam éppen megcsalni készültél a legjobb barátommal!

-Nem, Harry félreérted mi nem…

-De igen, Hope, pontosan azt tettétek!

-Harry hallgass meg! – könyörögtem.

-Haver nagyon félreértettél valamit, mi…

-Elég! – hallgatatta el fiút Harry. – Elég! Soha nem hittem, hogy egyszer egy ribanc lesz a barátnőm és a legjobb barátom játékává válik.

-Harry… - hátráltam, s úgy érzetem magamat, mintha pofon vágtak volna. Talán az is jobb lett volna… mint Harry keserű szavai, amelyek a szívembe vágtak.

-Hagyd Hope, ennek most van vége! Nem akarlak többé látni, tűnj el az életemből! – ordította, mire könnyek kezdték csípni a szememet. – Most már nem számít, mit mondasz, semmit sem akarok tőled! – mondta valamivel halkabban.

  Ekkor kirohantam a ruhatárból át a buli középpontján, ki az utcára. Soha nem sírtam mások előtt, és most sem akartam. De egyszerűen annyira fájtak Harry szavai, hogy nem tudtam visszatartani őket. A látásomat teljesen elhomályosították a sós könnyek, s azt sem tudtam hirtelen hol vagyok. Dudaszót hallottam és egy rántást a karomon.

-Vigyázz már! – kiabált rám valaki, én pedig arrébb botladoztam az út széléről. A hangja és külalakja elmosódott. Minden elmosódott…

-Hope! – kiáltott valaki utánam. Reménykedve megfordultam, hátha Harry jött utánam, de csak Zayn volt az.

-Mit akarsz? – csattantam fel. – Az egész a te hibád! –estem neki, és a mellkasát kezdetem püfölni. –Mi a francért kellett az a hülye színjáték, ha? Utállak, utállak! – ütöttem tovább sírva.

-Ssss. – próbált nyugtatni és az ökleimet gyengéden lefejtette magáról és magához ölelt. - Minden rendben lesz, Harry lenyugszik, és akkor elmondjuk neki az igazat!

  Csak fél fülel hallottam a hangát, mert a hangát annyira elnyomta a zokogásom. Az arcomat a mellkasába temettem és elmerültem az önsajnálatomban.

-Miért? – suttogtam.

  Talán tíz perc telt el, amikor végre képes voltam rendes ember módjára viselkedni. Elengedtem Zayn-t, s letöröltem a könnyeimet.

-Sajnálom, hogy neked támadtam. – motyogtam. – Ez annyira az én hibám is, mint a tiéd.

-Semmi baj. Gyere, haza megyünk. – kezdet el húzni.

-Nem. Dolgod van. – mondtam.

-Hope!

-Ne is ellenkezz, nem érdekel. Ha már az én kapcsolatom bukott, a tiéd meneküljön meg. Azért még lehet valamit tenni, és teszünk is! – jelentettem ki határozottan. - Úgyhogy most visszamész abba a hülye buliba és felszedsz valakit, érteve vagyok?

-Igen.  –bólintott. – Igazad van, és ne aggódj minden rendben lesz!

-Azt mondjuk kétlem…

  Zayn távozása után még órákig az utcán lézengtem, nem voltam hajlandó visszamenni a szállodába, főleg úgy, hogy Harry-t véletlenül ott találom a szobánkban… Végül, mikor már a nap elkezdett felkenni rászántam magamat, hogy visszamenjek. Remegő kézzel nyitottam be szobába,s megkönnyebbülés öntöttel el, amikor láttam üres. Fáradtan masszíroztam a halántékomat és léptem oda az ágyhoz. Ekkor egy papír fecnit vettem észre rajta, ami gondosan összehajtva hevert az ágy közepén. Lassan nyúltam érte és nyitottam szét.

11:30-kor indul a géped vissza Londonba.

H.

  Csalódottan ráncoltam össze a homlokomat és gyűrögettem a papír sarkát. Döntött. Döntöttem. Felpattantam az ágyról és gyorsan a bőröndömbe kezdtem hajigálni a ruháimat. Fél óra elteltével teljesen kész lettem. Gyorsan az órámra pillantottam, ami 6:00 mutatott. Az asztalról elemeltem egy kis papírt és sebtében ráfirkantottam pár mondatot.

Ha nem is hallgatsz meg, hogy akarsz elítélni? Mert könnyű úgy ítélkezni, hogy nem ismered a fél igazságot sem! Soha nem hittem volna, hogy ilyesmi történik velünk… de az fáj a legjobban, hogy meg sem próbáltál nekem hinni. Tudod egyszer igaza volt annak, aki azt mondta: szeretni mindig fáj…

Hope

A levelet az előző üzenet helyére tettem, majd a bőröndömet magam után rángatva hagytam el a szállodát, amiben síri csend honolt, az egyetlen zajforrás a bőröndöm kerekének csattogása volt.

  Gyorsan fogtam egy taxit, amibe a sofőr segítségével bepakoltam a kis csomagomat, majd beszálltam.  Egész úton szomorúan bámultam ki az ablakon az éppen akkor ébredező városra. Még akkor is nehezemre esett felfogni a történteket.

  A reptérre érkezve kifizettem a fuvart és leültem a váróterembe. Arcomat a tenyerembe temetem és vártam, hogy végre haza jussak. Borzasztóan éreztem magamat, és nagyon fájtak Harry szavai. Hiába tudtam, hogy nem igazak, attól még fájtak.

  Pát óra múlva lassan a terminál is kezdett megtelni emberekkel és megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy már félóra sincs a gépem indulásáig.

-Kérjük a Q26 Los Angeles- London járat utasait, hogy kezdjék meg a beszállást! – sóhajtva feltápászkodtam a székemről és elindultam a beszállóhely felé.

  Ekkor a telefonom megszólalt, gyorsan előhalásztam a zsebemből és kedvtelenül felvettem.

-Mit akarsz Zayn?

-Hol a fenében vagy? Mire visszajöttem, nem voltál a szobába és…

-Haza megyek.

-Mi? Hope ne tedd, Harry má…

-Elküldött, világosan a tudtomra adta, hogy hagyjam békén. Ennyi. – szakítottam félbe. – Majd még beszélünk.

-Ne, várj ez fon… - a mondatát nem tudta befejezni, mert kinyomat. Elegem volt akkora már mindenkiből és csak arra vágytam, hogy egyedül lehessek.

 -Kérem a jegyét hölgyem. – nyújtotta a kezét a jegyért az egyik légi utaskísérő.  Én pedig készségesen átnyújtottam neki és vártam, hogy rá bólintson, és felszállhassak.

-Hope!

  Rémültem kaptam fel a fejemet, a nevem hallatára és kíváncsian pásztáztam a nagy tömeget. De semmit nem tudtam kivenni az elmosódott ember kavalkádból. Vállat vontam és visszafordultam a légi utaskísérőhöz. Biztos csak képzelődtem! Túlságosan is fáradt lehetek, ahhoz, hogy felfogjam, mi történik körülöttem…

-Hope!

  Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem képzelődőm és ideges tekintettel fordultam vissza.

-Hope, várj!

  Ledermedtem. Ezer körül is felismerném ezt a hangot. Harry. Hirtelen megpillantottam egy barna göndör hajkoronát a tömegben, aki utat próbált törni magának. Szabadkozva lökdöste az embereket, míg oda nem ért hozzám.

-Harry, mit keresel itt? – kérdeztem hűvösen.

-Én… beszéltem Zayn-nel. – lihegte.

-Igazán? – vontam fel a szemöldökömet.

-Sajnálom azt, amit mondtam, sajnálom! Kérlek, beszéljük meg! – tette a kezét a karomra, s könyörgően tekintett rám.

-Sajnálom én is… - szívtam be élesen a levegőt. – De én miért hagyjam, hogy végig mond, amit akarsz, ha legutóbb te sem hagytad?

-Ideges voltam, csak elvesztettem a fejemet. De Zayn észhez térített miután visszamentünk a szállodához!

-De talán túl későn…

-Hope ne…!

-Harry, tudod nagyon fájt az, hogy leribancoztál. – mondtam, miközben igyekeztem legyűrni a torkomban növekvő gombócot. – Tudod miért nem akartam belevágni egy kapcsolatba veled? Hát ezért, mert tudtam, hogy ez lesz a következménye. Csalódás. Mert szeretni mindig fáj, és én nem akarom, hogy fájjon!

-Én csak dühös voltam, nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam! Szeretlek! – mondta, szinte már kétségbeesetten.

-Hiba volt szeretnem téged. Nem tudok neked megbocsátani, most nem. Még nem, ehhez időre van szükségem…

-Kérlek!

-Nem.  – ráztam meg a fejemet. – Ég veled Harry! – s egy gyors mozdulattal a gép felé indultam, oda ahová Harry-nek esélye se volt bejutnia jegy nélkül.

-Ne csináld ezt velem, kérlek! – kiabált utánam, de én mit sem törődve mentem előre és igyekeztem elnyomni a feltörekvő sírógörcsömet. Túl friss és mély volt a Harry által ejtett seb rajtam.

~2 héttel később~

Emily szemszöge

-Emily behoznád a vasárnapi újságot? – kiáltott ki a konyhából nekem Rachel nénikém.

-Repülők! – vigyorodtam el és felpattantam a kanapéról a húgom mellől, akivel éppen egy rajzfilmet néztünk.

  Gyorsan kiszaladtam a kapuhoz és kikaptam a postaládából az újságot, majd rohantam is vissza, menekülve a hideg reggeli levegő elől. A konyhába érve ledobtam az asztalra az újságot, majd egy bögre meleg teáért nyúltam, miközben a nénikém reggelit készítette a húgomnak.

  Amíg arra vártam, hogy elkészüljön a tojásrántotta lustán lapozgatni kezdtem az újságot. Éppen ásítottam egyet, amikor a szemem megakadt egy cikken.

„A One Direction rosszfiúja halálosan szerelmes!

Amber az igazi, érzem! Most már el se tudnám nélküle képzelni az életemet! Még soha nem szeretem senkit ennyire. – nyilatkozta az immár 20 éves sztár a minap. Barátai és családja teljesen meg van lepődve, hogy a fiú így érez a csupán kétes kapcsolattal lévő. Úgy tűnik Zayn fejét teljesen elcsavarta a gyönyörű orosz modell!

  Bár sokan rosszindulatúan azt állítják, hogy a kapcsolat virág életű lesz, Zayn mindezt tagadja és teljesen biztos abban, hogy megtalálta a boldogságot. Bandatársa, Harry Styles szerint soha nem látta barátját még ennyire szerelmesnek, mint most.

  Becsuktam a szememet és arrébb dobtam az újságot, s mély levegőt vettem. Ha nem láttam volna a cikk alatt a képet - ahol Zayn és egy szőke lány mosolyog a kamerába – nem hiszem el, hogy máris talált valakit magának.

-Rachel néni, ma a szobámba reggelizek! – mondta és meg se várva a válaszát felrohantam a szobámba.

  Sírva dőltem az ágyamba és magamba elküldtem a pokolba Luke-ot. Az egész az ő hibája! Miért kellett neki belerondítania az életünkbe? Annyival jobb volt nélküle! Ha nem lenne, most én lennék azon a képen Zayn-el és nem az a modell lány.

-Utállak! – vágtam a falhoz a párnámat dühösen és lekuporodtam a földre tovább sírni az elvesztett szerelmem miatt…